Kyoko a mólón állt háta mögött a tömeg hömpölygött. Kortársai és a nála idősebb diákok elindultak a kastélyba, ami a legmagasabb szirten magasodott. A mólóról nézve a hely egy sziklás partú sziget csoportra emlékeztette a lányt, melyhez több kis sziget kapcsolódott függő hidakkal. Csak épp nem a tenger, hanem a felhőkön lebegtek. Ezt látta a hajóról is, de közelebbről kicsit más látványt nyújtott. Akár egy vadregényes, mesebeli tájnak is vélhette volna, ha nem tudja, hogy valóság. Tátott szájjal gyönyörködött a látványban. Tudta, hogy a hely el van bűvölve, de ott állni és látva az egészet mégis csak más volt. Ilyen magasságban már nagyon alacsony a hőmérséklet és a levegő is ritka, de a bűbájnak köszönhetően kellemes tavaszi idő járta körbe a sziklákat. Érezte a langyos fuvallatot, mely végig suhant a tájon, megcirógatva őt is. Kyoko magában mosolygott. Imádni fogja ezt a helyet!
Megfordult és a messzeség felé pillantott. A gomolygó fehér fellegek áramoltak, kavarogtak, mint a tenger zord habjai, fodrozódva suhantak lassan tovább gyönyörű látvány nyújtva. Hányszor fogja még nézni, de ez a pillanat fontos volt a számára, amit meg akart élni és őrizni a szíve mélyén. Az első önálló pillanata. Kiszabadulva a szülői házból az első önálló lépése, amit az apja nem felügyelt. Jó érzés töltötte el. Igaz most nagyon hiányzott neki a férfi, de nemsokára úgy is fognak beszélni. Ez a gondolat megnyugtatta. Hiszen most itt van, ahova annyit vágyott és végre a maga ura lehet. Ennél jobb nem is lehetne!
Hirtelen lepillantott és megdöbbent a mélységtől. El is felejtette egy pillanatra, hogy milyen magasan is vannak. Óvatosan előrelépett és kihajolva lenézett, hogy lássa jobban a mélységet, de remegni kezdett a lába, így visszakozott. Ekkor történt meg a dolog. Nem számított rá. Nem is gondolt volna rá, hogy bárki ilyet tesz. Egy fiú rohant el mellette és kurjongatva a mélybe vetette magát. Kyoko ledermedve figyelte, ahogy bezuhan a kavargó fehérségbe, és még élvezi is. Utána, mintha csúzliból lőtték volna ki, kurjongatva az ég felé repül és néhány szaltó után talpra érkezik a mólóra, elegánsan, mint egy akrobata. Még ki is húzta magát és meghajolt a lánynak. Kyoko elkerekedett, döbbent szemekkel nézte és csak tátogott. Ez meg mi volt?
– Leesés gátló bűbáj van az iskola körül. – Magyarázta az ismeretlen lelkesen. – Nem kell félned attól, hogy leesel. Tök muris nem? – Kyoko még kettőt pislogott. Muris?
– Nem tudtad volna csak úgy közölni? Minek kellett ez? – Fakadt ki végre belőle a felháborodás és alaposan végig mérte az előtte álló vigyorgó alakot.
Most látta, hogy nem egy ember, hanem egy démon. Kyoko jól tudta, hogy a világot két faj uralta, az emberek és a démonok, de még eggyel sem találkozott. Most jól megtudta magának nézni. A fiú egy fejjel magasabbra nőtt nála. Vékony, de izmos testalkatú, széles váll, ovális arc, és a démonokra jellemző erős szemöldökcsont. Az orrnyeregnél összeráncolódott a bőr, ami a démonoknál általános megjelenésnek számított egy kicsit gonosz arckifejezést kölcsönözve nekik, de mindenki tudta, hogy a démonok nagyon kedves és vidám népség. A fiúnak a haja feketén csillogott a napfényben. Ez a hajszín ritka jelenségnek számított a démonok körében. Kyoko erről a hajón megbizonyosodhatott, mert a démonok rikítóan világító haja, ami kékben, zöldben, vagy esetleg pirosban pompázott, messze ellátszott. Állítólag, egy kettőnek még foszforeszkált is a sötétben, így az egyszerű fekete haj, igazi különlegességnek számított. Ekkor vette észre a lány a démonok egy másik jellegzetességét. A démonoknak hosszú farkuk volt, mint a majmoknak és mindig a hajszínnek megfelelő színű szőr borította. A fiúnak is volt, fekete, mint a haja. Izgatottan lengett jobbra-balra.
– Így sokkal izgalmasabb volt. – Vigyorodott el a démon fiú.
– David Attkinson! – Hangzott a szigorú hang mögülük. Kyoko és David azonnal összerezzent és a közeledő felé fordultak. Kyoko egy idős nőt pillantott meg, aki mérges, szúrós szemekkel feléjük sietett, rögtön tudta, hogy az egyik tanár az. A nő, olyan hatvan körül lehetett, elég magas és nagyon vékony. Az arca is nagyon ovális, szinte megnyúlt, szigorú vonásait csak mandula alakú szemei lágyították meg, ami a keleti tartományokban élőkre volt jellemző és nagyon hasonlított Kyoko szemére. Ősz haját szoros kontyba kötötte. Egyszerű ruhát viselt, csizma, szoknya és egy elegáns ing. Dühösen a fiúhoz fordult.
– Mit képzel magáról Attkinson? Mi ez? Cirkusz? – David lesütötte a szemét de Kyoko nem látta a megbánást. Inkább csak színlelte. – Gratulálok, idén Ön az első, aki büntető munkát kap! – Kyoko látta amint David próbálja visszafojtani a mosolygását. Nem is érdekli! – Na és Ön? – Nézett hirtelen Kyokora a nő, majd habozott. Kyoko furcsa arckifejezést látott megvillanni az arcán. Egyszerre volt csodálkozó és megdöbbent. – Hogy is…hogy is hívják magát?
– Kyoko Lin. Elsőéves. – Kyoko próbált kedvesen mosolyogni és meglágyítani a nő szívét, de nem sikerült.
– Szép kezdet Lin kisasszony! – Tért magához a nő. – Magának is jár a büntető munka!
– De miért? Én nem csináltam semmit? – Fakadt ki a lány.
– Nem állította meg! – Jelentette ki egyszerűen a tanárnő.
– Nem is láttam, hogy mit akar! – Ellenkezett Kyoko. – Ha nem láttam, hogy mit tervez, hogyan állítottam volna meg? – Kyoko nem értette az idős nő felvetését.
– Láttam, hogy maga is fontolgatta, úgy, hogy ne feleseljen nekem! Csütörtök este jelentkezzenek nálam! – Azzal a nő megfordult és távozott. Kyoko mérgesen fordult a fiú felé. David nagyon jól mulatott.
– De jó! Nem megyek egyedül! – Jelentette ki, majd, hogy a lány meg ne fojtsa, úgy tett, mintha meglátott volna valakit és elszelelt. Otthagyta Kyokot dühöngeni.