– Milyen hangosak a szomszédok! Nem zavar? – Amália felpillantott a könyvelésből. Elgondolkozva hallgatta a vitatkozókat, akiknek a hangereje már jócskán túlszárnyalta a megengedettet és megvonta a vállát.
– Már hozzászoktam!
– Nem tudom, hogyan lehet ehhez hozzászokni… – morogta barátnője, aki csak egy kávéra akarta elrángatni. Amália kicsi könyvelő irodája egy túlzsúfolt bérház első emeletén kapott helyet, ami rögtön a lépcsőházból nyílt. Az iroda könnyű megközelíthetősége és a tény, hogy a szemközti házban lakik eldöntötte a választást. Nem akart otthonról dolgozni. Szerette volna elhatárolni a magánéletét a munkától, miközben nem kell az egész városon átkelnie. Minden tökéletes lett volna, ha az iroda szomszédságában élők nem veszekednek folyamatosan. Az ő magánéletüktől nem tudott elhatárolódni.
– A füldugó sokat segít! – Amália jót mulatott a saját kis viccén. – Csak pár hónapja veszekednek. El sem tudod képzelni, mennyire önző az a liba. Már kezdem sajnálni szerencsétlen férfit. Az a nő egy hárpia!
– Tényleg? – Mónika elgondolkodva méregette a számla halmokat. – Miken vitatkoznak?
– Lássuk csak! – Amália ledobta a tollat az asztalra és megigazgatta az olvasószemüvegét. – Múltkor a Judit, mert úgy hívják a hárpiát, Gábor megkérdezése nélkül kidobta a könyveit, hogy a maga által vásárolt csecsebecséket tegye a polcra. Mikor Gábor számon kérte felháborodott, hogy az az ő lakása is és azt csinál, amit csak akar benne. Cserébe Gábor megfenyegette, hogy kidobja a cipőit ugyan azzal az érvvel.
– Nem semmi! Jobb, mint egy szappanopera!
– Az, lehet eladom az ötletet a tévének. – vont vállat egyszerűen. A fal túloldalán ismét rákezdtek.
– Miért nem szakítanak, ha ennyire nem jönnek ki?
– Nem tudom! Lehet reménykednek, hogy megjavulhat a helyzet. Bár az is lehet, hogy közös a lakás és mind a kettő meg akarja tartani magának.
– Látod! Ezért nem én költözök soha a pasikhoz! Költözzenek ők! – jelentette ki Mónika határozottan és felállt, hogy elzsibbadt lábait kinyújtóztassa. – Ha gond van, kipenderítem őket.
– Egyszerű megoldás.
– Miről szól most épp a vita, mert csak a végére értem ide. – fordult hozzá pletyka éhesen barátnője és Amália mindentudó mosollyal nézett vissza rá.
– Nem azt mondtad, hogy zavarnak?
– Mond már!
– Már egy hónapja azt tervezik, hogy színházba mennek, de Judit meggondolta magát és valami híresség koncertjére akar menni helyette. Egész reggel azt követelte, hogy Gábor váltsa vissza a jegyeket és fizesse ki neki a belépőt. Azóta már kicsit elkanyarodtak a vitában.
– A színház nagyon is kellemes program! Egyszer kibírhatná! – Mónika megtorpant a könyvespolc mellett. – Mióta érdekel az építészet?
– Nem érdekel! Azok a könyvek Gáboré! – Amália legyintve szintén felállt, letette a szemüvegét és a blézeréért nyúlt.
– Te eltetted a kidobott könyveket? – Mónika úgy nézett rá, mint egy őrültre.
– Könyvet nem dobunk ki! – hangoztatta könyvimádatát. – Legfeljebb elajándékozzuk, eladjuk, antikváriumba visszük, de nem dobjuk ki!
– Valld be, hogy tetszik a pasas!
– Még sosem láttam! – Amália meg sem rezzent a vádaskodástól. – Nem egy időszakban közlekedünk. Csak a hangját hallom minden nap amikor veszekedve kiabálnak. Én reggel nyolcra itt vagyok. Ő olyan kilenc és tíz között megy dolgozni, hogy mikor ér haza nem tudom. Judit utána szokott elmenni valahova, de hogy hová, azt sem tudom. Nem dolgozik.
– Jobban ismered az életüket, mint kellene! – ráncolta a homlokát barátnője. – Miért nem csináltatod meg a szigetelést?
– Az esti életükből szerencsére kimaradok és jelenleg nincs annyi pénzem, hogy egy bérelt irodát hangszigeteljek! Amúgy, ha normális hangnemben beszélnek, szinte semmi nem hallatszik át.
– Remélem Judit cipőit nem nyúltad le!
– Végül Gábor nem dobta ki őket. – Mónika elismerően bólintott, miközben elindultak kifelé.
– Legalább neki van esze! Tudja, hogy ez nem megoldás és gyerekes lett volna.
– Egyetértek, bár megérdemelte volna az a nő! – bezárta az iroda ajtaját.
– Amúgy, honnan tudod, hogy nem dobta ki. Ezen is veszekedtek?
– Figyeltem a kukát! – kinyújtotta barátnőjére a nyelvét, mikor az szemrehányó nézéssel végig mérte, mire Mónika felnevetett. Lassan megindultak lefelé a lépcsőn. – Hol kávézzunk?
Ahogy leértek a kapuhoz hatalmas csattanás hallatszott az első emeletről. Mind a ketten megtorpantak és visszapillantottak a lépcsőház irányába. Egy karcsú, vöröshajú nő szaladt le a lépcsőn. Dühös arckifejezése elárulta, hogy nem töltötte kedve szerint a reggelt. Szinte elrohant mellettük és látványosan kidobott valamit a kukába, de a papírtasak a túltömött kuka helyett a földön végezte Amália lába elött. A nő mérgelődve megtorpant miközben Amália felvette a tasakot. Egy színházjegy volt benne! Judit állt előtte!
– Ezt nem kellene kidobnia! – nyújtotta át neki a kis tasakba rejtett jegyet, de Judit már el is fordult.
– Nem kérek a tanácsaidból, ostoba liba! Csak dobd ki! – kitárta a kaput és látványosan bevágta maga mögött.
– Micsoda egy öntelt nő ez! Mire hordja így fenn az orrát? – kelt ki magából Mónika.
– Ez Judit lehetett, mert ez egy színházjegy! – Amália megnézte a papírfecnit. Csak egy darab volt beletűzve. Az operettszínházba szólt aznap estére a Marica grófnő előadására méghozzá páholyba.
– Ez tényleg nem normális! – morogta az orra alatt barátnője, miközben kiléptek az utcára. Amália gyorsan eltette a tasakot a táskája mélyére. – Mit csinálsz?
– Elteszem!
– Minek? Nem neked szánták!
– Na és? Ő eldobta, én felvettem! – vont vállat. – Visszaakartam neki adni, de elutasított. Innentől kezdve az enyém! Nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen!
– Menj és add vissza Gábornak!
– Nem!
– Ő biztosan el fog menni! Mit fog szólni hozzá, ha téged talál ott?
– Nem tudom! Talán nem fogja érdekelni. – Amália elhatározásra jutott. – Elmegyek lesz, ami lesz! Nekem olyan lesz, mint mindig. Ülök egyedül az idegenek között. – Mónika rosszalló nézésére kifújta a levegőt. – Elmagyarázom neki a helyzetet nyugi, biztosan meg fogja érteni…
– Persze… – barátnője hitetlenkedve forgatta a szemeit.
– Lehet ő sem megy el! – Mónika a fejét csóválta ellenezve a tervet. – Különben sem láttam még operettet és a zenés műsorokat nagyon szeretem. Nem hagyom ki! – Amália izgatottan elmosolyodott. Már alig várta!
Onnantól kezdve Mónika nem hagyta élni. Próbálta meggyőzni barátnőjét, hogy ez rossz döntés és maradjon ki az ismeretlen pár civódásából, de Amália nem hallgatott rá. Munka után elment vásárolni, hogy az alkalomhoz illő öltözetet találjon és este fél hétkor csinosan felöltözve álldogált a tükör előtt. Egy A-vonalú könnyed fekete ruhát választott, szolid dekoltázzsal, csillogó flitterekkel és némi csipkével díszítve, ami kiemelte karcsú derekát. Inkább elegánsan festett benne és egyáltalán nem számított kihívónak. Göndör világosbarna haját leengedte a vállára és egy egyszerű könnyed sminket tett fel, ami kiemelte vörösesbarna szemeit. Vigyázott, hogy ne öltözön túl, de mégis csak színházba megy és lehet Gábor is ott lesz. Jó benyomást szeretett volna kelteni, mert azt tervezte, hogy megveszi a jegyet a férfitól. Így mind a ketten jól járnak.
Amint a színházhoz ért izgulni kezdett. Egyre inkább abban reménykedett, hogy a férfi nem jön el. Elfoglalva a helyét megcsodálta a gyönyörű csillárt és a pompázatos falakat. Tetszett neki! Azonnal el is határozta, hogy többször el fog látogatni az operettszínházba. Lassan kialudtak a fények jelezve, hogy kezdődik a műsor.
Mögötte mozdult valaki és egy alak huppant le a mellette lévő székre. Amália gyomra azonnal görcsbe rándult. Eljött?
Következő rész Hétfőn!
Kép forrása: www.canva.com