Egy karácsonyi emlék
A szívemben igen sok helyet foglal el a rég múlt karácsonyok emléke. Gyerekként imádtam a karácsonyt, és bevallom még most is. Emlékszem, gyerekként mekkora csodának tartottuk a szentestét. Varázsa sokáig megmaradt a szívünkben. Mindig előre ujjongtunk, hogy meglátogat minket a kis Jézuska és hoz nekünk sok szép ajándékot, mert jók voltunk egész évben. Már amikor…
Kiskoromban minden karácsonyt kinn töltöttünk a Kádár-kocka nyaralónkban. A nagy vaskályhában ropogott a tűz ömlesztve a meleget a szobába. A lángok villódzó fénye megtöltötte a szobát, rejtelmes hangulatba burkolva az estéket. Édesanyám a konyhában tevékenykedett, előkészült a karácsonyi vacsorával. Nem igazán emlékszem, mit is vacsoráztunk akkoriban, csak kellemes emlékként él, ahogy körbe üljük az asztalt, beszélgetünk és türelmetlenül várjuk, hogy megérkezzen a Jézuska.
Amíg anyám az ünnepi vacsorával foglalatoskodott édesapám beráncigálta a fenyőt a nagyszobába. Sosem volt könnyű dolga, hiszen mindig méretes fát választott az ajtó pedig sosem lett szélesebb. Csoda, hogy befért! Már kint formára faragta, hogy beállíthassa a fenyőfa tartóba, de ennek ellenére még mindig sok kellemetlenséggel meg kellett küzdenie főleg, hogy az a fránya fém állvány össze-vissza csuklott. Sokat nevettünk rajta apám kárára. Mire sikerült felállítania a fát nyakig borította a fenyőgyanta és a tűlevél.
Míg édesapám a fával morgott, mi gyerekek a szaloncukrokat kötöztük, hogy mindent egyenként felakaszthassuk a fára. Még mindig emlékszem a fehér selyem és arany fémpapírba csomagolt zselés szaloncukorra, amit nagy zöld dobozba lehetett venni. Egy hatalmas angyalka képe díszelgett rajta, ami egy kis műanyag ablakot ölelt körbe, amelyen keresztül láthatóvá vált az íncsiklandó csemege. Biztos sokunk emlékezetében él ez a fajta édesség és azóta sem ettem olyan finomságot, mint az a szaloncukor.
Mi imádtuk gyerekként! Mindig két dobozzal vettek a szüleim, hogy a fára akasztható mennyiség megmaradjon, mert bizony a kötözés alatt jócskán megfogyatkozott a szaloncukor készlet. A fára kerülés közben pedig ügyeskedtünk, próbáltuk eldugni, hogy minél több kerüljön hátra, amiről csak mi tudhatunk és amit csak mi fogunk később megenni titokban.
Ennek komoly oka volt. A családunk első helyen végzett volna szaloncukor lopó versenyben úgy, hogy a csomagolást még fenn is hagyja a fán elterelésnek. Szinte csúcsra fejlesztettük a levegő visszacsomagolását. Így a fa dekorációja megmaradt és közben hatalmas csalódásokat éltünk meg, mert nem találunk teli csomagolást.
Miután állt a fa és a szaloncukor halmok is sorakoztak katonasorban kikészítve még megfelelő mennyiségben, apám kiadta a parancsot a díszítésre. Mindig hangoztatta, hogy minél szebben feldíszítjük a fát a Jézuska annál boldogabb lesz és annál több ajándékot fog a fa alá tenni. Csúnya karácsonyfa alá nem kerül ajándék! Így mi gyerekek nagyon is igyekeztünk, hogy a fenyő minél szebb és minél ragyogóbb legyen. Minden évben hármasban díszítettük a fát és mindig nagyon elégedetten távozott a Jézuska.
Emlékszem, hogy a karácsonyfa tetejére erősítettünk egy elemmel működő arany színű harangot. Édesapám mindig hangsúlyozta, hogy azért kell rá, mert ha megérkezett a Jézuska és lepakolta az ajándékokat a fa alá, akkor tudjon nekünk mivel jelezni. Mondhatom elég szégyenlősnek tartottam a Jézuskát évekig, hogy nem mert benézni hozzánk a konyhába. Csak köszönnie kellett volna, ez miért olyan nagy ügy? Kik vagyunk mi, hogy visszatartsuk? De ez sosem történt meg. Helyette mindig a harang szólalt meg és hatalmas erővel előadta a Jingle Bells című nótát.
Miután elkészült a fa, édesanyám kiadta az utasítást a karácsonyi vacsorához. Ez természetesen elég nehéz feladatnak számított, hiszen a karácsonyfa építő csapat eléggé túlette magát addigra a csábító szaloncukorral. Inkább arról szólt az ünnepi vacsora, hogy jókat beszélgessünk, nevetgéljünk és hallgassuk anyám szidalmait, amiért szinte semmit sem ettünk.
A vacsora után kezdődött a csavar, amit annyira szerettem a szüleimben és annyira csodássá tette a karácsonyt. Máig nem tudom, hogy hogyan, de édesanyámnak mindig sikerült elvonnia a figyelmünket, amíg édesapám kisettenkedett a konyhából. Sosem tűnt fel, hogy mikor és hogyan osont ki. Nem is emlékszem, hogy hiányoltam volna. Édesanyám és édesapám nagyon jól összedolgoztak, remek színészként játszották a szerepüket és nekünk, gyerekeknek fel sem tűnt, hogy apánk köddé vált. Nem is akármilyen köddé! Kámforrá!
Kisomfordált, amikor mi gyerekek egyáltalán nem figyeltünk, tele pakolta a karácsonyfa alját sok szép ajándékkal és beindította a kicsi harangot. Máig a fülembe cseng a dala. Ekkor anyám a konyhában felkiáltott, hogy; „Halljátok? Megjött a Jézuska!” Mi gyerekek pedig azonnal rohantunk be a szobába, hogy megnézzük, mit is kaptunk karácsonyra.
Évekig fel sem tűnt, hogy apám akkor már a fa mellett állt és büszkén figyelt minket, amint nekiesünk a színes csomagolóanyagnak. Pedig, ha kicsit szemfülesek vagyunk felmerülhetett volna a kérdés, mit keres ő már ott? De kit érdekelt, amikor a hatalmas dobozokból csodás kincsek kerültek elő?
Mennyire érdekes, hogy ezek a kis apró gesztusok mennyire képesek megmaradni az ember lelkében. A szüleim nagyon is odafigyeltek, hogy a Jézuskában való hitünk sokáig megmaradjon. Bármikor, amikor eszembe jut megmosolygom az emléket, a gyermeki énemet, aki hitt a csodában és a Jézuskában. Aki izgatottan várta, hogy megszólaljon az a kis harang.
Kép forrása: www.canva.com