Az este lassan ereszkedett le a falura sötétbe borítva a házakat. A sarkokból óvatosan kúsztak elő a fekete árnyak, melyek komótosan félhomályba borították az amerikai konyhás lakást. A nappaliban már csak a televízió adott vibráló fényt, mely színes foltokat vetett a falakra. A konyhában a pult fölötti lámpák elégséges fényt nyújtottak ahhoz, hogy a vacsora hozzávalóit lassan felaprítva megkezdjem a főzést. A helyiség többi részében félhomály uralkodott. Egy könnyű egytálételen gondolkodtam, melyet frissiben készítve tálalhatok a munkából hazaérkező páromnak. Természetesen meglephettem volna valami különlegességgel, de sosem szerettem a bonyolult fogásokat, amik elkészítéséhez naphosszat a konyhában kell állni és a sikerhez bizony némi fortélyra is szükség lehet. Az egyszerű néha jobb és van ezen kívül több dolgom is.
Sosem szerettem csendet. Mindig bekapcsolok valami jó zenét és énekelek, táncolok főzés közben. Most kivételesen a televízió mellett döntöttem, mivel remekül rá lehet látni a képernyőre a konyhából plusz hangulat fényt adva az alkotáshoz. Természetesen ilyenkor mindig valami szakács programot teszek be, hogy nagyobb kedvet kapjak a főzéshez. Mindig lelkesen figyelem az ilyesfajta műsorokat és elhatározom, hogy én bizony megalkotom a képernyőn látott finomságot, de aztán sosem teszem meg. Maradok a megszokott ételeknél, vagy meghagyom valamelyik ünnepre, elvégre mégis csak különleges fogásról beszélünk, amit a televízióban is bemutattak. Ám ahogy az idő telik elfelejtem, hogy valaha is meg akartam alkotni azt a remekművet.
De azon az estén nem egy főző műsort választottam magamnak. Nem volt hangulatom hozzá. Inkább egy kiváló kalandfilm mellett tettem le a voksomat, amire véletlenül bukkantam rá az egyik mozi csatornán. Már nem emlékszem a címére, de hamar kiderült, hogy nem akármilyen történetet szemeltem ki magamnak, hanem egy jó kis misztikumos szörnyes filmet. Valami vérfarkasokról szóló mesét gondoltak újra és nagyon kíváncsi lettem a történetre, így a nagy főzés közepette belemerültem a film sötét és egyben csodálatos világába.
Nagyon érdekelt a történet minden egyes mozzanata, de egy dologról rossz szokásomhoz híven elfeledkeztem. Számomra még a tizenhatos karika is sok főleg, ha félhomályba nézem a filmet. Természetesen a kíváncsiságom felül kerekedett a józan eszemen, ami azt sikoltozta, hogy félni fogok, ebből baj lesz! Reszkettem is, mint a nyárfalevél egy két résznél, pedig egy horror rajongó biztosan kinevetett és lenézett volna miatta, de úgy döntöttem, hogy akkor is megnézem a filmet, még ha éjjel rosszat álmodok is!
Nagyon jól bírtam. A főzés félig elvonta a figyelmemet, így egy két rémisztő részről sikeresen lemaradtam. Ám az izgalmakat csak fokozták és az egyik jelenetnél teljesen a képernyőre szegeződött a tekintetem. A főszereplő menekült. Elbújt egy kidőlt fa mögé és rettegve remélte, hogy a vérfarkas, ami alig egy lépésre állt tőle ne találja meg. Én is reméltem és szurkoltam neki, hogy ne vegye észre a szörnyeteg. Teljesen előre meredtem a képernyőre, szinte szuggeráltam, hogy az a szerencsétlen megmeneküljön. A vérfarkas a levegőbe szimatolt és lassan a főszereplő fölé hajolt. Tudtam, hogy észre fogja venni, tudtam, hogy meg fogja találni…
Egy szőrős mancs csapódott a vállamra, körmeit a ruhámba akasztva húzott hátra. A szívem is megállt egy pillanatra, amint sikítva megperdülve kiszabadítottam magam a támadom karmai közül és szembefordultam a mögöttem álló rémmel. Esküdni mertem volna, hogy egy hatalmas vérfarkas fog fölém tornyosulni, hogy újra lecsapva végezzen velem, de helyette egy borostyán színű, ragyogó, rémült szempár pillantott rám. A cicám állt mögöttem riadtan, kicsit felborzolt szőrrel. Felmászott a mögöttem álló konyhaasztalra az ínycsiklandó illatokat követve és kíváncsian megpiszkálta vállam, hátha kap a vacsorából néhány falatot, én pedig már azt hittem a mentő visz el! A heves szívdobogásomat hallgatva szemeztem a rémült macskámmal, aki egyáltalán nem értette, miért is hangoskodok fülsüketítő hangszínben.
Pár másodperc kellett, hogy magamhoz térjek. Kit érdekel a film, mikor a saját macskám hozza rám a szívbajt. Mert ha még egy normális házimacskát tartanánk, nem egy kutya méretű Maine Coon-t. Miután a mellkasomat szorítva rendeztem a pulzusomat, azonnal kitört belőlem a nevetés. Alig tudtam abba hagyni, annyira megkönnyebbültem, de azért még szúrt egy kicsit a szívem. Természetesen adtam neki pár finom falatot, elvégre nem tehetett róla, hogy a gazdit majdnem elvitte egy szívroham. Minek nézek én olyan filmet, amit nem bírok idegileg, nem igaz?
Azon az estén megfogadtam, hogy soha többé nem nézek televíziót főzés közben. Rám többé nem hozza senki sem a frászt! De azóta is jókedvre derülök, amikor eszembe jut a hatalmas szőrös mancs a vállamon, amire azt hittem, hogy egy valódi vérfarkas, pedig csak a macskám akart néhány finom falatot.
Kép forrása: www.canva.com