Kyoko még mindig ingerülten és mérgesen lépett be a kastély kapuján, de az előcsarnok látványától elfelejtette a dühét. A kapu felett hatalmas színes ablakokon keresztül áradt be a fény, szivárvány mintákat kreálva, varázslatos hangulatot kölcsönözve a helynek. Öt darab kétszárnyas, míves faajtó nyílt a csarnokból melyek csak arra vártak, hogy a lány felfedezze, hová is vezetnek. A hatalmas teremből szintén öt márványlépcső indult, amin a diákok hömpölyögtek felfelé nevetgélve, jókedvűen megkerülve a lépcsők elé állított hosszú asztalokat, amiknél emberek és démonok ültek. A fejük felett segítség képen egy plakát hirdette, hogy az elsőéveseket várják.
Kyoko odalépett az egyik szabad emberhez. Nem tudta kitalálni, hogy az iskola tanára vagy csak egy ott dolgozó, akit beültettek a diákok eligazítására, de az előtte ülő nem zavartatta magát emiatt. Csak megkérdezte a lány nevét, kikereste egy listán, a kezébe nyomot egy hatalmas dossziét ami tele volt tájékoztatókat tartalmazó pergamenekkel, egy térképpel és egy szoba beosztással. Vidáman üdvözölte az iskolában és már útjára is engedte.
Kyoko bizonytalanul indult el az egyik irányba. Gyorsan félreállt és a dossziét betömködte a csomagjába, utána a kezébe vette a térképet. Nem tűnt bonyolultnak, mivel látott rajta egy kis pöttyöt, amire az volt írva, hogy „Ön itt áll!”. Szerencsére, bármerre is ment a kis pötty követte a térképen, így nem tévedhetett el. A hálókörlet felé vette az irányt, a folyosókon bolyongva, megcsodálva a gyönyörű, míves, színes ablakokat, a kőszobrokat, kiszögeléseket, festményeket. Minden tetszett neki.
Végre megérkezett a diákok szállására. Egy kétszárnyú ajtón benyitva jutott be a társalgóba, mely hatalmas méreteivel és könyvespolcaival egy könyvtárra hasonlított. Egy pillanatra megtorpant és körbenézett az ízlésesen berendezett helyiségben. Kényelmes fotelek és kanapék csábítóan hívogatták, a tanuló asztalok közül már néhányat elfoglaltak és rengeteg könyv sorakozott polcokon, a tanulást megkönnyítve. Látott egy galériát is, melyre faragott falépcsőkön lehetett feljutni, de most nem akart felmenni körbenézni.
A diákok többsége a terem két oldalán, egymással szemben lévő ajtó felé igyekezett. Egyértelmű volt merre kell mennie. A lányok jobbra mentek, a fiúk balra, így csak követte a tömeget. Belépve a kitárt, szintén két szárnyú ajtón csodálkozva pillantott körbe. Egy széles, márványlépcső indult felfelé körkörösen, boltívekkel szabdalt, korláton ülő oszlopokkal. A kőből kirakott falat moha és indás növények borították be. Kyoko beállt a terem közepére és felnézett. A két torony egyikében állt, amiről nem is gondolta, hogy ilyen magas. A látvány egyszerre találta varázslatosnak és ijesztőnek. Nem is akart arra gondolni, hogy hány lépcsőt kell megmásznia a hálóterméig.
– Elsős vagy? – Kyoko a hang felé fordult összerezzenve, amint visszatért a valóságba. Egy nála kicsit magasabb, kedves arcú, copfos, vörös hajú lány állt mellette. Egy-két évvel lehetett csak idősebb nála. Kedvesen mosolygott és várta Kyoko válaszát, aki csak bólintott.
– Akkor hadd mutassak egy trükköt! Gyere! – Intett neki mire Kyoko szó nélkül követte. Nem mentek messze, pár méterre a korlát mellett egy fémrúd állt ki a földből, amin csak egy gombot látott. A lány megnyomta, ami következtében a padló felfénylett és egy kőlap emelkedett ki belőle. Kyoko idegenkedve nézte a nem túl stabil emelvényt. – Hányas hálóterembe mész?
Kyoko kikapta a dossziét a táskájából és keresgélni kezdett, miözben egy lánycsapat megkérdezte használhatják-e a lebegőt. A vörös lány megengedte, amíg Kyoko keresgélt lelkesen, lassan idegesen a táskájában. Pár perc múlva meg is találta a beosztást.
– 215-ös szoba.
– Majdnem a közepe. Mászhattad volna a lépcsőket! – Nevette el magát a copfos lány. Kyoko visszamosolygott, de nem érezte a gondolatot viccesnek. A lány újra megnyomta a gombot és egy kőlap ismét felemelkedett. A társa gondolkodás nélkül rálépett és Kyoko is követte a példáját, igaz remegő lábakkal. – Ne félj! Leesés gátló van rajta, meg korlát. Észre sem fogod venni a dolgot. – Nyugtatta meg. Majd hangosan kimondta a szobaszámot.
A kőlap azonnal megindult. Körkörösen a korlát mellett száguldott felfelé és Kyoko tényleg nem érzett semmit. – Amúgy lebegőknek hívják őket. Több fajta is van a világon. Van olyan is, ami egyenesen mozog fel és le. Nem láttál még ilyet?
– Vidéken nőttem fel. – Magyarázta Kyoko. A copfos csak bólintott.
Mikor a megfelelő szobához értek a lebegő lelassított, majd megállt. A lépcső oldalkorlátja levegővé vált és Kyoko biztonságosan kiszállt. Megfordult és köszönetet mondott a társának, aki tovább száguldott a felsőbb szobákhoz.
Kép forrása: www.canva.com