A telihold elbújt a felhők mögé, hogy ne lássa és hallja azt a gyalázatot, amit a föld felszínén elkövetnek. Az erdőben közeledő idegent, kinek szándékai sötétek, mint az éjszaka. A nő jajveszékelését és a halál sikolyát. A házat, melyet teljesen beborítottak a lángok és a füst.
Az idegen, az égő ház előtt állt. A hatalmas lángnyelvek a magasba csaptak, megkóstolva a fák legmagasabb ágait és a pernye csak úgy szállt a fagyos levegőben, szinte bevilágította a sötét erdőt. Még száz méterről is érezte a tűz forróságát. Felnézett a narancssárga és piros lángokra és megcsodálta őket. Az, hogy pár perccel ezelőtt ez még valaki otthona volt, miért is érdekelte volna. Amiért jött, már megszerezte. Szeme a karjaiban tartott kis batyura siklott. Most már semmi sem állíthatja meg! A végjáték elkezdődött!
Hangosan felkuncogott. Ideje mennie! Pedig még gyönyörködött volna a tűz látványában, de nem kockáztathatta meg, hogy meglássák. Lassan megfordult és elindult az ellenkező irányba. Még szerencse, hogy idén nincsen hó! Gondolta. Nem fog meglátszani a lábnyoma. A kis csomag hirtelen, mocorogni és nyüglődni kezdett.
– Megyünk már! – Dünnyögte neki.
Mire a Hold újra kikandikált a felhő mögül, az idegennek már nyoma veszett az éjszakában.
Kép: canva.com