Egy régi emlék a Mikulásról
Aznap este a Váci utca csillogó fényei melegséget loptak a szívembe, ahogyan a fagyos köveken lépkedtem kis csizmámban fogva édesanyám kezét. Hazafelé tartottunk és kivételesen kerülő úton mentünk, hogy gyönyörködhessünk a sétáló utca karácsonyi fényeiben és meglessük a gyönyörűen feldíszített, színes fényekben úszó kirakatokat. Nagy pelyhekben hullt a hó és a tömeg csak úgy hömpölygött a macskaköves utcában.
Szokás szerint megállított minket egy ál-Mikulás. Sosem szerettem őket! Mindig egy szem szaloncukorért cserébe Mikulás dalokat akartak velem és a bátyámmal énekeltetni. Inkább egyék meg maguk, én bizony nem énekeltem nekik. Talán, ha több csokit ígértek volna, de nem. Miért kell a gyerekeket ezzel zaklatni?
Anyám csak mosolygott, amint a két csemetéje a fejét rázva elráncigálta a furcsán lógó, olcsó filc Mikulás ruhába öltözött alaktól. Úgy is tudtuk, hogy nem ő az igazi! Nem értettem sosem miért néznek utánunk csalódottan.
Hazaérve Anyukám kiadta a parancsot a cipőmosásra. December ötödike este lévén vártuk az igazi Mikulást. A bátyám és én alaposan megsuvickoltuk a kis csizmáinkat, mert a szüleink a lelkünkre kötötték, hogy a Télapó csak is tiszta lábbelibe tesz ajándékot. Emlékszem a kis székre kellett állnom, hogy rendesen fel tudjam érni a mosdókagylót és a körömkefével dörzsölgetve a csizma anyagát lemostuk a hólevet és a sót.
A vizes csizmákat a gázkonvektorok elé tettük, hogy kicsit száradjon le. Mégsem tehettünk ki egy fél pár csurom vizes csizmát az ablakba! Miután megszikkadt a vizes lábbeli a nagy szoba ablakába helyeztük őket a sötétítő függöny mögé, hogy a Télapó megtölthesse finomságokkal és remélhetőleg egy pár virgáccsal, amivel remekül lehetett egymást ütlegelni.
Mindig izgatottan vártam az ősz öreget, de abban az évben különösen. Elmúltam már nyolcéves és kezdtem úgy érezni, hogy a Mikulás sztorija nem kerek. Gyanítottam, hogy édesapám lehet, aki az ajándékokat a csizmácskáinkba dugdossa és nem egy mesebeli alak jár éjszaka házról házra. Ezért akkor decemberben elhatároztam, hogy meglesem a Mikulást és ha kell, egész éjjel fennmaradok, persze kérdéses volt, hogy édesanyám ezt haddja-e.
Letáboroztam a nagyszobában, szembe az ablakkal a kanapéra és árgus szemekkel figyeltem a függönyt. Elhatározásom szilárd volt, szemmel tartom és kiderítem mi is az igazság! Közben a család tevékenykedett. Bátyám a konyhában írta a leckéjét, míg édesanyám vasalt. Nekem is kellett volna házi feladatot írnom, de sokkal fontosabb kérdés foglalkoztatott aznap este. Amúgy sem másnapra kellett megcsinálni a feladatot és kitűnő tanuló létemre egyszer talán elnézik nekem!
Egy idő után édesapám letelepedett mellém és bekapcsolta a televíziót, valami mese ment éppen. Legalább szemmel tudom tartani őt is, ám a történet eléggé lekötött és lassan megfeledkeztem az ablak bámulásáról. Apukám velem tévézett, csak anyukám pakolászott az ablak melletti szekrényben eltéve a kivasalt ruhákat, de ki figyelte őt mikor olyan érdekes műsor ment. A fő gyanúsítottam mellettem ücsörgött nyugodtan.
Lefekvés előtt álltunk, mikor a bátyám kíváncsian kikukkantott az ablakon.
– Hugi! Gyere gyorsan! Már járt itt a Mikulás!
Nem akartam hinni a fülemnek! Édesapám egy percre sem mozdult el mellőlem, ő biztosan nem lehetett, de akkor ki?
Odasiettem és az ajándékcsomagok ott hevertek a cipőkben mellettük az elmaradhatatlan virgáccsal. Bizonyosságot nyert számomra, hogy a Mikulás varázslattal becsempészte az ajándékokat a kiscsizmánkba. Emlékszem mennyire boldog voltam akkor, hogy a Télapó tényleg létezik!
Pár évig még hittem a Mikulás létezésében, hogy egy ősz jóindulatú bácsi minden évben körbejárja a gyerekeket és megjutalmazza őket. Természetesen felnőttfejjel már látom a tervem buktatóját. Gondolnom kellett volna arra, hogy az édesanyám is berakhatja az ajándékokat a cipőkbe. Elvégre nem csak az apám lehetett a Mikulás, de gyerekként biztos voltam benne, hogy csak is kizárólag Apám töltheti be ezt a szerepet. Hiszen a Télapó férfi és Apám is az. Micsoda logika!
A televízió bekapcsolása sem segített a tervemben, mert elterelhette annyira a figyelmem, hogy ne vegyem észre a szüleim mesterkedését. Biztos a mellékhelyiséget is meglátogattam ezalatt, bár arra nem emlékszem. Később azt is megtudtam, hogy a bátyám akkorra már tudta az igazat, így ő is segédkezhetett az én átverésemben. De örültem neki!
Végül nem emlékszem mikor vesztettem el a Mikulás varázsát. Nem hagyott mély nyomot, hiszen a családom vigyázott rá, hogy sokáig megőrizzem a csodáját a lelkemben. Én is meg fogom ezt tenni a saját gyermekeimnek. Bár nekem már nehezebb dolgom lesz ebben a gyors és túlzott információkkal teli világban. Az sem segít, hogy már kora ősszel tele vannak a boltok Mikulás ajándékokkal, de mindent meg fogok tenni, hogy a csodákat ők is átérezhessék, magukkal vihessék a nagy világba és egy nap talán ők is megpróbálják meglesni az ősz öreget.
Kép forrása: www.canva.com