Jolika a konyhában serénykedett. A frissen gyúrt cérnametélt csak arra várt, hogy a gyöngyöző húslevesbe kerüljön, a hatlaposnak szánt piskóta a sütőben lassan felvette a tökéletes aranybarna színt, és a hozzá készült krém már a hűtőben hűlt. Szorgos, idős kezei nem fáradhattak, hiszen drága unokáját, Tomikát várta vendégségbe. Most, hogy végre bezárta kapuit az iskola, a kiskamasz egy hónapot a nagymamájánál töltött falun, mint minden évben. Jolika pedig imádott unokáját sok finomsággal tervezte várni. Csak is a gyerek kedvencei kerülhettek az asztalra.
Az idős nő keze alatt égett a munka fáradhatatlanul. Nem pihenhetett, hiszen mindennel el kellett készülnie. Lelkesen, csak úgy magának dudorászva leszűrte a levest és visszatéve a tűzhelyre beledobta a cérnametéltet. Kikapta a piskótát a sütőből, ha meghűl mehet bele a krém is.
Amíg erre várt nekilátott rendet tenni, de a mobilja hangos csilingelése megzavarta a munkáját. Kicsit méltatlankodva nyúlt a kötényébe és próbálta megtalálni a hatalmas zsebben azt a pici telefont. Még a lánya, Anna vette neki, miután megelégelte, hogy a vezetékes telefont nem hallja a kertben és nem tudta elérni. Arra hivatkozott, hogy olyankor mindig megijedt baj történt. Ki is köttették a szolgáltatást Jolika nagy bánatára. Ő nem szerette azt a kütyüt, amit a lánya olyan jónak talált. De azt el kellett ismernie, hogy tényleg praktikus kis szerkezet volt, hiszen bárhova ment a család el tudta érni, elfért a zsebében is és mindig meghallotta. Borzalmasan hangos volt. Igyekezett megszokni, de tudta, sosem fogja szeretni.
Jolikának sikerült megtalálni a készüléket és még lisztes kezével félretűrte a füle mögé ősz hajtincseit, hogy odaférjen a mobil. Nagy nehezen megnyomta azt a pici zöld gombot, ahogy a lánya tanította és gyorsan füléhez kapta, nehogy azt higgyék nem vette fel.
– Halló? Ki beszél?
– Én vagyok anya, de ne kiabálj. Szinte megsüketülök tőled. Mondtam, hogy normál hangnembe beszélj.
– Szervusz csillagom – Jolika megörült a lánya hívásának. – Muszáj kiabálnom, olyan kicsi ez a telefon, félek nem hallanál.
– Hallak anya, túl jól is – sóhajtott lemondóan. Már belefáradt, hogy győzködje az anyját a mobil érzékenységéről, inkább a tárgyra tért. – Anya, figyelj! Tomi nyaralása miatt hívlak. Nem tud idén menni hozzád.
– Tessék? De miért nem? – Jolika arcáról azonnal lehervadt a mosoly.
– Megtetszett neki egy nyári sport tábor, ahova a barátai is elmennek. Oda megy helyette.
– Egy tábor? – Jolika elgondolkodva lezárta a tűzhelyt a leves alatt. Ez nem hangzik rosszul. – Nem baj édesem. A sport jó levegőn és a barátok fontosak. Menjen csak és érezze jól magát! Majd, ha visszaért, akkor jön hozzám. Meddig tart a tábor?
– Két hétig, de utána elutazik a legjobb barátja családjával vidékre.
– Tényleg? Akkor utána?
– Utána mi megyünk nyaralni és utána már augusztus, készülünk az iskolára – sóhajtott ismét Anna. – Sajnálom anya, de idén ez nem fog összejönni. Ne is reménykedj! Majd az ősziszünetben megoldjuk.
– De az csak egy hét! Nyáron egy egész hónapot szokott nálam tölteni.
– Sajnálom anya. Tizenhárom éves kiskamasz. Szerintem készülj fel, hogy lesz még ilyen.
– Értem – Jolika csüggedten lerogyott a székre. – Csináltam hatlapos süteményt, a Dezső fiával felküldöm Pestre. – csupán ennyit tudott mondani.
– Az jó lesz anya. Köszönjük.
Anna sajnálkozó hangja még rosszabb volt, mint a tudat, hogy Tomika nem megy hozzá a nyárra. Még váltottak pár szót és utána elköszöntek. Jolikát mérhetetlen fáradtság rohanta meg. Az eddigi ereje és lelkesedése teljesen elhagyta. Végignézett a romokban álló konyhán és elszorult a szíve. Az első nyár, amit egyedül fog tölteni és valószínűleg nem az utolsó.
Nagy nehezen erőt vett magán, befejezte a süteményt és rendbe tette a konyhát. Még jó, hogy a többi fogásnak még neki sem állt. Nagy nehezen kikereste a Dezső fiának a számát és megbeszélte vele, mikor viszi el a süteményt. Utána kitelepedett a kapuja melletti padra, ahol késő délutánonként ücsörgött egy kicsit figyelve a falut. Nemsokára csatlakozott hozzá két barátnője is Ancsa mama és Julis. Szokásuknak megfelelően átbeszélték a falu legszaftosabb pletykáit, de végül Tomika esetét találták a legvérlázítóbbnak.
– Téged is leráztak?
Ancsa mamának négy gyermeke és hét unokája minden évben ellátogattak hozzá, és olyankor zengett ház. Az idős, dundi nő akkor volt elemében, de most ő is csalódottan pillantott Jolikára.
– Téged is?
– Számíthattam volna rá – legyintett csüggedten. – Az én unokáim már nagyok, mindegyiknek van valami programja a nyárra. Miért is töltenék az időt egy ilyen vénséggel, mint én?
– Te nem vagy vénség! – próbálta vigasztalni Jolika.
– Csak matuzsálem – kuncogott Julis, amit ők is megmosolyogtak.
A nagyon vékony, törékeny alkatú Julis helyzete más volt. Két fia a családjukkal külföldön éltek, így nagyon ritkán jöttek hozzá, de akkor sokáig maradtak.
– Egy táborba nem több héttel előbb kell jelentkezni? Miért nem szóltak neked előbb? – Jolika csak vállat vont Julis kérdésére. – Miért hiszik a fiatalok, hogy a szögön lógunk?
– Mert rátartiak és önzők. Azt hiszik mindent jobban tudnak és mindig csak szórakozni akarnak. – panaszkodott tovább Ancsa mama.
– Miért, az ő korukban talán mi mások voltunk? – Julis úgy pillantott rájuk, mint a csínyen kapott gyerekekre.
– Te biztos! – vágta rá azonnal Jolika. – Te Pesti lány voltál.
– Úgy van! Nekünk itt vidéken megtanították a tiszteletet és keményen dolgoznunk kellett a földeken – helyeselt Ancsa, de Julis csak legyintett.
– Hallottam azokról a híres szüreti bálokról ám – szeme vidáman megcsillant ráncai fölött. – Na meg a Bulcsúk…
– Jó! – Jolán mentette, amit lehetett, miközben barátnője kuncogott magában. – Nekünk is volt lehetőségünk szórakozni és talán a viselkedésünk sem volt mindig helyes, de a mai fiatalok mások. Ők talán túl sokat is szórakoznak.
– Igen. Nincs semmi felelőségük. Nekünk nem volt nyaralás…
– Akkor pótoljuk be – vágott Ancsa szavába Julis. – Menjünk el nyaralni! – két barátnője úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Ugyan, mikor voltatok utoljára bárhol is?
– Mikor Anna kicsi volt…
– Nem is tudom…
– Nem lenne jó kicsit kimozdulni a faluból? – Julis reménykedve nézett rájuk.
– Jó lenne megnézni a híres gyógyfürdőket. Jót tenne a csontjaimnak – vallotta be Ancsa mama.
– Úgy szerettem a Balatont… – sóhajtott Jolika. – De mi lesz a kerttel és az állatokkal? Nemsokára be kell főzni a lekvárt és lefagyasztani télire a zöldségeket, ott a szőlő is. A nyulakat és a tyúkokat etetni kell, a lucernát meg lekaszálni.
– Így igaz! – csatlakozott Ancsa is. – Kötelességeink vannak, és nekem még ott van Béla is.
– Igen. Ez ostobaság. – helyeselt Jolika.
– Lárifári! – legyintett Julis. – Csak kifogásokat kerestek. Ugyan kinek főznéd be azt a sok lekvárt? Még a tavalyi is a nyakadon maradt, mert Anna képtelen egyet is elvinni. Inkább vesz a boltban. – Jolika elszomorodott. Van benne igazság. – Bélát meg hagyjuk. – fordult Ancsához, aki azonnal felháborodottan nyitotta a száját válaszra, de barátnője folytatta keményen. – Haszontalan férfi! Csak arra képes, hogy állandóan kritizáljon. Mindig csak panaszkodsz rá, hogy milyen bunkó veled. Ha nem valami ostobaságot ültet a kertben, vagy tönkre teszi a ruháit, akkor ül a számítógép előtt és sakkozik. Veled nem is foglalkozik és nem becsül téged. Ha nem lennél otthon pár hétig megértené mennyit teszel érte!
– Na és a nyulak és a tyúkok?
– A Dezső odáig van érted. – legyintett Julis. – Szívesen rendezi a dolgaidat itthon.
Jolán elpirult. Neki sem volt közömbös a Dezső, de már az ő korukban ki kezd bele ilyesmibe. Ancsa mama magába roskadva csóválta a fejét. Julis végignézett a két tétovázó nőn és felkelt dühösen a padról.
– Tényleg begyöpösödött vénségek vagytok! Lehet elmegyek nélkületek!
Azzal morogva távozott. Jolika és Ancsa csak szótlanul ült és hallgatott. Nem akartak többet beszélgetni.
Jolikának még este is csak a hallottakon jártak a gondolatai. Julisnak igaza volt! Nem is emlékezett rá, mikor tett bármit is a saját kedvéért. Állandóan csak dolgozott a kertben, a ház körül, a gyülekezetben, a közösségi házban, néha besegített a gyerekfelvigyázásba faluban élő családoknak nyáron nyugdíjas óvónőként. Arról nem beszélve, hogy folyamatosan várta Anna hívását, mikor mit tud segíteni.
Most már tehetne valamit, amit ő is szeretne. Elmehetne a Balatonra egy hétre, vagy olyan helyekre, ahova mindig is el akart jutni, de sosem ment el. Milyen szép is lenne! Foglalkozhatna csak magával. Elvégre megmutatták mennyire törődnek vele. Az utolsó pillanatban szólni, hogy nem jön Tomika! Milyen viselkedés ez? Tudta, hogy ez egyre többször fog előfordulni és nem tehet ellene semmit, ez szomorította el a legjobban.
Gondolataiból a telefon ébresztette fel. Ancsa mama volt.
– Elegem van ebből a vénségből! Most már az sem jó neki, ahogy az ételt elé teszem. Én egy napnál tovább nem maradok! Már szóltam Julisnak is. Megszervezzük az utat és megyünk nyaralni!
Jolika kerek szemekkel nézett maga elé, amint tovább hallgatta Béla „szörnyű” tetteit. Ez eldőlt! Elutaznak!