Tipikus vasárnap reggel! Fekszem az ágyban, élvezem a csendet, hiszen a világ is megpihen kicsit vasárnap reggel. Kint csivitelnek a madarak, a szomszéd nem tervez korai flexelést, zajongást, ők sem kelnek korán ezen a szinte szent napon. Csend honol a házban és én élvezem, hogy végre nem ébreszt az óra kegyetlen hangja. Csak fekszem az ágyban, lassan ébredezve a plafont bámulom.
Lassan magamhoz térek, feltűnik a pókhálók napról napra bővülő hálózata, amelyet a szorgalmas pókocskák építenek vissza a pár nappal azelőtti porszívózás után. Próbálom őket számba venni, hogy a következő takarításnál egyet se hagyjak ki. Eltűnődőm ebben a csendes pillanatban, milyen szélmalomharcot vívok minden egyes héten ezekkel a nyolclábú lényekkel.
Mert ha legalább el tudnám őket kapni, de ezek a kis szörnyek mintha megéreznék mikor veszem elő a porszívót, azonnal eltűnnek.
Megunom a pókhálók számolgatását és tekintetem a behúzott függönyre vándorol. Mögötte sejtelmes fény dereng. Látszik, hogy tél van. Nyáron csak úgy próbál betörni a fény az ablakon, mint egy hívatlan látogató ébreszt fel, de januárban csak dereng a fény. Álmosító reggelek és szürke napok kísérnek végig tavaszig. Az épp csak bekandikáló fényben nehéz megmondani mennyi az idő. Megnézhetném a mobilomon, de nincs kedvem előkeresni a párnám széle alól, ahova nem rég rejtettem, hogy az éktelen rezgését elnémítsam. Valamilyen alvásfigyelő app bolondult meg teljesen. Az alvásomat kellene figyelnie, erre felébreszt, de kikapcsolni nem lehet. Ki érti ezt?
Egyáltalán miért is érdekel, hogy mennyi az idő?
Gyorsan átgondolom, mit is terveztem mára. Nem készülök sehova és vasárnap van! A feladatok megvárnak, hisz úgy sem csinálja meg senki sem helyettem. Kit érdekel mennyi az idő! Nyugodtan maradhatok még az ágyban és lustálkodhatok. Ezzel nem lenne semmi probléma, ha nem kezdene zsibbadni szinte minden testrészem . A karom már teljesen érzéketlenné és merevvé vált, a megkönnyebbülés vágya is hajt a mellékhelyiség felé, de nem mozdulok. Lehet, mégis fel kellene kelni?
Míg ezen morfondírozok, a nyugodt csendet csak két hang töri meg.
Az egyik párom egyenletes szuszogása az ágy túloldalán. Mindig is irigykedtem rá, hogy milyen jót tud aludni. A másik hangot közvetlenül mellőlem hallom, egy sípolással egybekötött szuszogás, ami a macskámból jön ki. Horkol! Teljesen hozzám bújva fekszik a takarón, fejecskéjét a vállamon nyugtatva, két mellső lábát átvetetve a karomon. Ezért nem érzem már a kezem. Olyan mélyen és nyugodtan alszik, hogy nincsen szívem felébreszteni, inkább tűrőm csendben.
Tudom, Kedves Olvasó, hogy most értetlenül szemléled ezeket a sorokat kivéve, ha te is olyan macska imádó vagy, mint én. Hiszen könnyen lelökhetném magamról és felkelhetnék, de mit tegyek, ha olyan cuki! Viszont a természet már nagyon hív, így mégis megpróbálkozom a felkelés lehetőségével. Óvatosan fészkelődőm, hátha ki tudok bújni a kis szőrmókom alól.
Ahogy megmozdítom a karom, a kiscicám azonnal nyújtózkodva helyezkedik és teljesen rácsusszan a vállamra, miközben nem éppen kis tappancsaival kitámaszt az orromon. Bár alapból szórakoztatna a dolog, most a sürgető dolgom miatt kellemetlenül, csapdában érzem magam. Muszáj lesz drasztikusabb módszert alkalmazni, amihez nagyon nincs kedvem. Ha nem teszek valamit, akkor nem lesz menekvés!
Párom hirtelen megmozdul. Talán mégis van remény!
Lassan felül nyújtózkodva és felém fordul szemügyre véve az én és a macskánk kettősét.
– De édes! – jegyzi meg mosolyogva, miközben dob egy puszit nekem. Óvatosan feláll, hogy nehogy felébressze a szőrpamacsunkat és a fürdő felé indulva megkezdi a reggeli rituáléját. Most csak türelmesnek kell lennem, kitartanom és nemsokára szabadulok anélkül, hogy nekem kéne felébresztenem a macskát, de nehéz teli hólyaggal türelmesnek lenni!
Párom komótosan kisétál a fürdőből a konyhába. Ezt onnan sejtem, hogy a cicám mind a két füle megrebben. Hallok némi motoszkálást, majd nyílik a hűtő ajtaja. Cicám már nyitott szemekkel fülel. Szinte látom magam előtt, amint párom a hűtőszekrény előtt álldogál és azon tanakodik, melyik joghurtot egye reggelire. Mi lehet ezen olyan nehéz, hiszen csak háromféle közül kell választania! Imádkozom, hogy végre eldöntse.
Csak telnek a másodpercek és párom nagy nehezen elhatározásra jut. Ahogy bezáródik a hűtő ajtaja, a macska felemeli a fejét és a szobaajtóra mered. Mindjárt szabad leszek. Párom kihúzza az evőeszközöket tartalmazó fiókot és kiválasztja a kedvenc kiskanalát. A cicám helyezkedve, megfeszült izmokkal mered tovább a konyha felé. Mindjárt itt az idő! Csak pillanatok kérdése! Párom kihúzza az konyhaasztal melletti széket, leül és elkiálltja magát.
– Cucu! Reggeli! Cicc-Cicc!
Abban a pillanatban a macska elrugaszkodik mellőlem, mint egy rakéta, átgázol mindenen és mindenkin, hogy az áhított joghurtból falatozhasson. Végigtrappol rajtam is, belelép a májamba és vesémbe, hogy eltűnjön a konyha felé vezető ajtóban. Fájdalmaktól görnyedve fekszem. Erre nem számítottam! Miután nagy nehezen túlteszem magam a traumán, amit macskám a szerveim átrendezésével okozott, felkelek, hogy kihasználva szabadságomat végre meglátogassam a fürdőt és leellenőrizzem, hogy épségben megúsztam-e a gázolást.
Kép: www.canva.com