Kyoko teljesen belemerült a mindennapokba, hogy fel sem tűnt neki az idő múlása. Csak arra koncentrált, hogy minden óráján ott legyen és minden nap ugyanannyit aludjon. Komoly tervezési folyamatokat hajtott végre, hogy az összes házifeladatára legyen ideje. Még az apjával is alig tudott beszélni, de az megértette és folyamatosan hangoztatta, hogy akármennyire is fáj a lánya hiánya, nagyon büszke rá és tegye, amit kell. Ez erőt adott Kyokonak és kezdett belejönni a tanulásba.
Az idő repülni kezdett és a lány annyira elmerült a feladataiban, hogy észre sem vette az őszi napéj ünnep közeledtét. Az ágyán olvasta a Mágikus eszenciák című kötetet, amit a bájitalok kikeverésének receptjeit tartalmazták, mikor Loren rohant be ujjongva a szobába.
– Megjött! Végre! Megkaptam az őszi koszorúmat a holnapi ünnepségre!
– Mi? – Kyoko meglepetten felkapta a fejét. – Az holnap lesz?
– Igen! Megkaptad már a családodtól a koszorúdat? – érdeklődött Diana kíváncsian.
– Nem. El is felejtettem, hogy lesz ünnepség.
– Hát azt nem csodálom. – kotyogta közbe epésen Kamilla a sok könyvre és pergamenre pillantva, amik vagy Kyoko szekrényében sorakoztak ábécé sorrendbe rendezve és feldátumozva, hogy a lány ne felejtse el mikorra is kellenek vagy tornyokban, egymás hegyén hátán hevertek körülötte a padlón. Szinte csak a vaskos kötetek vették körül. – De akkor mikor kapod meg? Holnap az ünnepség miatt nem indítanak varjúkat.
Kyoko szeme elkerekedett. Ha nincs koszorúja, nem mehet az ünnepségre! A szokás szerint a szülők ajándékozták meg a gyermeküket egy koszorúval, áldásként, mintegy megköszönve az úrnőnek őket. Miután a gyermekek felnőttek, a barátaiknak ajándékoztak és azoktól kaptak koszorút. Levélkoszorú nélkül nem volt illendő megjelenni az ünnepségen. Az Úr talán még elnézte volna ezt a tiszteletlenséget, de az Úrnőt biztos megharagította volna. Istenekkel pedig nem húz ujjat senki. Kyokonak teljesen kiment a fejéből az ünnep és úgy nézett ki az édesapjának is, hiszen nem kapott semmit. Pár másodpercig törte a fejét, majd lemondóan sóhajtott.
– Akkor idén nem veszek részt az ünnepségen. – a többiek szörnyülködve néztek rá. – Nem is baj! Rengeteg tanulni valóm van. Le is vagyok maradva az olvasmányokkal, amit Ling tanárnő kért. Talán jobb is, ha maradok. Ez egyszer az Úrnő biztos megbocsájtja nekem!
– De édesanyád miért nem küldött neked koszorút? – értetlenkedett Kamilla.
– Igen! Az enyém is elfoglalt, de mégis font nekem egyet! – ragozta Loren. Kyoko mereven a könyvet nézte. Eddig nem került szóba a családja. Nem is volt nagyon ideje beszélgetni ilyesmikről.
– Nekem nincs édesanyám. – mondta ki gyorsan, hogy túl legyenek rajta. – Meghalt, mikor kisbaba voltam egy tűzvészben. – a három lány összenézett megilletődötten. Kyoko, hogy elejét vegye a sajnálkozásnak, ami már ott csillogott a szemükben folytatta. – De az édesapám biztos nem felejtette el! Valószínűleg csak elkeveredett a levél! De nem érdekes! – vont vállat. Szintül hite, hogy csak is így lehetett. – Ha egy ünnepséget kihagyok, biztosan nem haragszanak meg az istenek! Tanulnom kell! – hajolt gyorsan vissza a könyve fölé, de érezte magán az aggódó pillantásokat.
– Nem csinálsz mást csak magolsz! Ez az ünnep jó alkalom lenne rá, hogy egy kicsit pihenj! – huppant le az ágyára Dianna és kerek szemekkel meredt rá, utána Loren is csatlakozott. Ő is próbálta győzködni, de hiába. Koszorú nélkül illetlenség megjelenni az ünnepségen. Kyokonak jól esett az aggodalmuk, de nem tudott mit tenni.
Kamilla egy pillanatig habozott, talán ő is oda szeretett volna menni hozzájuk, de nem tette, inkább gyorsan felpattant és kiment a hálóteremből. Loren és Diana mérgesen néztek utána. Kyokot nem érdekelte. Kezdte megszokni, hogy Kamilla ilyen. Úgy látszik, neki nehezebb kifejezni magát, de kettőjüknek nagyon örült. A két lány ott maradt mellette és beszélgettek. Loren csak azt sajnálta, hogy már nincs idejük fonni egy koszorút Kyokonak, de hol is találnának hozzá megfelelő leveleket?
Kamilla csak a vacsoránál került elő. Nem nagyon zavartatta magát magyarázattal a két társa csúnya nézése ellenére sem. Kyoko továbbra sem foglalkozott vele.
Az őszi napéj ünnep reggelén a lányok nagyban készülődtek. A hagyományhoz híven hófehér ruhát vettek fel, melynek a szoknyája a térd alá kellett érnie, hajukba pedig belefonták a koszorúkat. Kyoko irigykedve nézte őket. Erőt vett rajta a szomorúság, pedig elhatározta, hogy nem fog emiatt búslakodni. Mikor a barátai felé fordultak mosolyogva megdicsérte őket, hogy milyen szépek. Nem akarta, hogy lássák a csalódottságát, inkább gyorsan elkezdett készülődni a tanuláshoz. Ekkor kopogtattak az ajtón. Mindannyian az érkező felé fordultak és meglepetten látták, hogy Ling tanárnő áll az ajtóban már talpig ünnepi ruhában és koszorúval.
– Nahát, nagyon szépek a hölgyek! – a három lány mosolyogva összenézett. – Maga, Lin kisasszony, miért nem készülődik?
– Én nem megyek tanárnő.
– Dehogynem megy! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a tanárnő. – Igyekezzen! Vegye fel a ruháját!
– De a koszorúm…
– Öltözzön át! Ez fontos ünnep! Nem jelenhet meg így!
Kyoko hiába tiltakozott. Ling tanárnő nem hagyta békén, így fel kellett vennie neki is a hófehér ruháját. A tanárnő türelmesen megvárta utána alaposan szemügyre vette.
– Hiányzik még valami! – Kyoko nagyon jól tudta, hogy a koszorúról beszél. Most kicsit szégyellte a dolgot. Szomorúan a földet nézte lehajtott fejjel, mikor a tanárnő közelebb lépett és valamit a fejére tett. Meglepetten felkapta a fejét, mire a tanárnő rászolt, hogy maradjon nyugton. Kyoko érezte, ahogy az idős nő hajában matat utána gyengéd erőszakkal a tükör elé tolja. A lány döbbenten látta, hogy a fején egy gyönyörű koszorú van.
– Tanárnő! Ez…
– Tegnap Kember kisasszony megkeresett azzal a problémával, hogy az ön koszorúja elkeveredett a varjúpostán. Így a kisasszonnyal elmentünk falevelekért és csináltunk egyet magának. Mivel sokáig tartott nekem kellett befejeznem, de Kember kisasszony is nagyon sokat segített.
Kyoko meglepetten fordult a zavarban lévő Kamilla felé, aki megfeszült arccal, pironkodva pillantott rá. Aggódhatott, hogy mit szól a dologhoz. Kyoko nagyon meghatódott. Azonnal a társához lépett és hálásan átölelte újdonsült barátnőjét, aki boldogan viszonozta a gesztust. Diana és Loren csak tátott szájjal álltak.
– Nos, igyekezzenek! Sok mindenért kell köszönetet mondanunk ma az úrnőnek! Nem igaz? – a tanárnő széles, elégedett mosollyal kisétált a szobából, de mielőtt kiért volna, Kyoko utána szólt.
– Nagyon szépen köszönöm, tanárnő!
– Csak mulassanak jól! – bólintott ünnepi komolysággal az idős nő és eltűnt az ajtóban.
Diana és Loren azonnal szemrehányást tettek Kamillának, miért nem szólt a tervéről, de az csak mosolyogva nézte Kyokot, aki sejtette, hogy ezzel akart bocsánatot kérni az eddigi viselkedéséért. Ő pedig örömmel elfogadta a békejobbot.
Következő rész: Megkésett levél
Előző rész: Az igazgató terve
Kép forrása: www.canva.com