Kyoko a sötétségben lebegett és lassan ismét megelevenedett a szoba, amit már oly sokszor látott. Meghallotta a nőt, mint már annyiszor és ugyan úgy a szívébe markolt a fájdalom. Ezt nem tudja megszokni! Elfordult, nem akarta újra átélni, amit délután. Megpróbált nem foglalkozni vele, elterelni a figyelmét mással. Gyorsan körpillantott és kereste a fürkésző szempárt, amelyet mindig magán érzett.
Nem kellett sokat kutakodnia, az egyik sötét sarokban észrevett valamit. Egy kis alak kuporgott ott és őt figyelte. Kyoko felé fordult mereven viszonozva a nézést míg a kis lény megmozdult és kijött a fényre. Nem ért fel még Kyoko derekáig sem. Lábai tömzsiek, de karjai annál hosszabbra nőttek, szinte maga után húzta őket. Egy szakadt nadrágszerű ruhadarabot viselt, ami szinte már foszlásnak indult rajta. Nagy dülledt szemei gonoszan csillogtak, hatalmas fülei és gyűrődött pofáján a megvetés húzódott. Egész lényéből a gyűlölet és a rosszakarat sugárzott. Kyoko nem tudta milyen lény lehet, talán valami manó féle.
– Mit akarsz tőlem? – lépett a manó felé indulattal telve. Nem fog megijedni tőle!
– Azt, hogy szenvedj! – recsegve érkezett a válasz, mintha már évszázadok óta nem ejtett volna ki hangot a torkán.
– Ki ez a nő? – mutatott az éppen szörnyet haló alak felé.
– Tudnod kéne! Hisz ismerted!
– Nem ismertem! De ha úgy is lenne, nem látom az arcát! Honnan tudjam kiről is van szó?
– Még néhány éjszaka és az arcát is megtalálom az emlékeid között! – Kyoko nagyot nyelt. Nem akarta tudni! Minden porcikája tiltakozott ellene.
– Mit akarsz tőlem? – próbálta meg másra terelni a témát.
– Erős vagy és jók az ösztöneid! Más soha nem vett volna észre! – a kis manó mérgesen fürkészte. Igen! Első perctől tudta, hogy valaki őt figyeli a sötétből. Idő kellett, hogy megtalálja és végül sikerült neki. Nem hagyhatja annyiban a dolgot!
– Válaszolj!
– Azt, hogy engedd el őt! – üvöltött dühösen a manó. – Ő nem ide való!
– Kicsoda? – Kyoko nem értette, hogy kiről is van szó. Abban a pillanatban a helyszín megváltozott, minden eltűnt. A tárgyak, a kiságy és a szoba köddé vált. Feketeség vette körül, de a kis lényt jól látta. A lába alatt egy sötét tó felszíne hullámzott lágyan a talpai érintésétől, ahogy a vízen állt. Hirtelen egy hatalmas fal emelkedett ki a vízből. Mikor jobban megnézte ráébredt, hogy nem egy falat lát, hanem rácsot. Nem látta a tetejét és hogy hol végződik, csak a vastag, sűrűn elhelyezett rács rudak fénylettek kopottan. Ekkor a börtönben valami megmozdult. Kyoko nem látta mi volt az, csak dermedten figyelte.
– Engedd ki! – követelte a manó. Kyoko a rácshoz lépett és megfogta a hatalmas rudakat. Az egyiken talált egy lakatot, amin egy számára ismeretlen pecsét látszódott. Bepillantott arra a valamire, aki kíváncsian őt figyelte. Vajon mi lehet az? Jó vagy rossz? A szemekben nem látott rosszindulatot csupán reménytelenséget, de ez nem jelentett semmit.
Végül döntött. Csak így tudhatja meg, mi is az! Megragadta a lakatot, hogy feltörje a zárat, de abban a pillanatban olyan fájdalom hatolt a testébe, hogy összerogyott. Mikor kicsit magához tért újra megpróbálta, de még jobban fájt, mint előtte. Felüvöltött és összegörnyedt.
– Nem tudom! – kiáltotta szenvedve. – Nem tudom megtenni, amit kérsz!
– Értem! – a manó ráncos pofáján felismerés suhant át. Kyoko kapkodta a levegőt, végre ki tudta húzni magát és ismét a rácsra pillantott. Az a valami a túloldalt őt figyelte, látta a szemeit. Képtelen volt levenni róla a pillantását. Az a tekintet szomorú volt. Nem volt szemrehányó vagy mérges, csak egyszerűen szomorú. – Akkor meg kell halnod! – üvöltötte eszét vesztve a manó és rávetette magát. Kyoko csak az oldalába hatoló fájdalmat fogta fel.
Azonnal felriadt. Körbe pillantott és látta, hogy a szobájukban van az ágyában. Késő éjszaka lehetett már, mert félhomály uralta a szobát, csak némi fény derengett kívülről. Valami nem stimmelt. Gyorsan felült és abban a pillanatban olyan éles fájdalom hasított az oldalába, hogy levegőt is elfelejtett venni. Lenézett és látta, hogy a pizsamája csatakos a vértől.
– Lányok! Diana? Kamilla? Loren? – nem jött válasz, mind a hárman mélyen aludtak. Túl mélyen! Kyoko gyanította, hogy ebben is annak a megátalkodott manónak van a keze. Nagy nehezen kikelt az ágyból és az ajtóhoz botorkált. Vércseppek jelezték az útját és nehezére esett a mozgás. El kellett jutnia a gyengélkedőbe. Tudta, hogy percről percre több vért veszít, mint kellene. Szédelgett a vér veszteségtől és egy örökké valóságig tartott, amig a lebegő megérkezett. Ahogy suhant lefelé az álom ismét próbált a tudatába férkőzni, kezdett leragadni a szeme. Nem aludhat el! Tudta! Akkor a manó győz!
Alig tudott a lebegőről leszállni. Szédelegve elbotorkált a társalgó bejáratához. Annyi lélekjelenléte még megmaradt, hogy a fali kárpit térképen megérintse a gyengélkedő képét, ezzel riasztva az orvost. Utána feltépte az ajtót és megpróbált minél gyorsabban eljutni a céljához. A fáradtság és a vérveszteség kezdte legyűrni az elméjét. Már azt sem tudta merre megy. Végül léptényi ereje sem maradt. Összeesett a folyosón.
Következő rész: A kétségbeesés
Előző rész: Az elhatározás
Kép forrása: www.canva.com