A sötétség kezdett feloszlani. Újra a szobában állt, de a kép minden egyes éjjel tisztább és élesebb lett. Az álom minden éjjel többet és többet mutatott meg magából. Már teljesen ki tudta venni a szoba részleteit és a benne lévő tárgyakat. Rengeteg játék sorba rendezve a polcokon hevertek arra várva, hogy majd valaki birtokba vegye őket és egy baldachinos kiságy rózsaszín függönnyel, ami egy kislány tulajdonát sejtette.
Szinte már kezdte megszokni a helyet. Ismét meghallotta a nő könyörgését, mint minden éjjel, de eddig még sosem hallotta tisztán a szavakat. Megfordult és szembe állt azzal az ismeretlen alakkal. A nő a földön feküdt és egyik karját felé nyújtva ránézett a lányra, mintha segítséget kérne, de nem volt arca. Kyoko szívébe belemarkolt a félelem.
– Ne bántsa a kislányomat!
Ő? Ő ne bántsa a gyereket? Miért bántaná? Miért mondja ezt neki? Ki ez a nő? Kyoko a félelem ködén át érezte magán azt a tekintetet, amit eddig is. A nő felsikoltott, mint minden éjjel és meghalt. Kyoko megtántorodott, mert a gyilkos átok felőle jött, mintha ő ölte volna meg! Megperdül, de nem állt mögötte senki, akitől a támadás érkezhetett volna. Mi folyik itt? Ezt eddig nem látta!
„Te miattad halt meg!” Hangzott egy recsegős hang a fejében. Kyoko fulladni kezdett. Ez nem igaz! Ő nem tett semmit! Nem miatta történt! Azt sem tudja ki az a nő! Érezte, ahogy egy könnycsepp gurul végig az arcán. A félelem teljesen magába szippantotta, megnyílt alatta a föld és ő a semmibe zuhant sikoltva.
Hirtelen ébredt a fájdalomra, amint a feje a padlónak koppant. Gyorsan felült és a fejét vakargatta. Nagyon zihált és érezte, hogy az arca maszatos a könnyektől. A padlón ült és valószínűleg leesett a székről, amin ült.
– Kyoko? Jól vagy? – Diana és Kamilla már mellette térdeltek. David és Patrik székükről felálltak és az asztalra támaszkodva néztek rá. Mind nagyon aggódtak érte.
– Mi történt? Hol vagyok? Mennyi az idő? – Kyoko zavart volt. Az álom még elködösítette az elméjét és a sírógörcs kerülgette. Olyan mély bánat nyomta a lelkét, melyre magyarázatot nem tudott. A mostani álom nagyon megviselte, talán eddig ez volt a legrosszabb álom, amit átélt.
– A könyvtárban vagyunk. Tudod! Tanultunk a féléves tesztekre, amik pár nap múlva esedékesek. – Kezdte Diana. – Elszundítottál és gondoltuk, hagyunk kicsit pihenni…
– …de rémálmod volt és leestél a székről. – fejezte be Kamilla a történetet.
– Próbáltunk felébreszteni, de nem lehetett. – Patrik aggódva méregette.
– Értem. – Kyokot zavarta, hogy mindenki őt nézi. Óvatosan felállt. – Jobb, ha elmegyek az orvoshoz.
Nem várta meg a választ. Szó nélkül otthagyta a többieket. Úgy elrohant, mintha kergették volna és meg sem állt a gyengélkedőig.
Collins nővér megvizsgálta, mint már annyiszor az elmúlt hetekben. Most sem történt más. Elmondta, hogy rémálmai vannak, és nem tud rendesen aludni, Collins nővér pedig adott neki egy elixírt, amelytől ugyanúgy nem tudta kipihenni magát. Hiába kérlelte a javas asszonyt, hogy tegyen mást, az meg volt győződve róla, hogy csak a hajtás és a stressz okozza az egészet. Nem tudta az ellenkezőjéről meggyőzni.
Miután végzett, elindult vissza a szobájukba. Nem volt kedve visszamenni a könyvtárba, de nem jutott el a hálókörletig. Megtorpant egy üres folyosón és a falnak vetette a hátát. A mellkasában erős nyomást érzett és a sírást most már nem tudta visszatartani. Lecsúszott a fal lábához és csak zokogott. Örült, hogy kivételesen nem járt arra senki. Nem szerette volna, ha így látják. Sokáig ült ott magába roskadva. Egy idő után nagy nehezen felkelt és visszament a hálókörletbe lepihenni.
Következő rész: Az elhatározás
Előző rész: Vajon igaz?
Kép forrása: www.canva.com