Vasárnap nyugtalanul érkeztem édesanyám házához. Egy pár percig nem szálltam ki a kocsiból. Erőt merítettem. Napok óta tudtam mi vár rám, de még mindig nem tudtam megbarátkozni a gondolattal. Már csütörtökön mondtam anyukámnak, de ő még reménykedett. Én nem.
Nyugtalanul léptem be a házba becipelve a heti bevásárlást. Édesanyám szintén nyugtalanul pillantott fel rám.
– Megvettél mindent, amit kértem kicsim? – kíváncsian kukkantott be a zacskókba. Csak bólintottam, mert nem tartottam fontosnak. Kapkodva elpakoltam a termékeket és kertelés nélkül rákérdeztem. Minek húztam volna az időt? Úgy is tudtam mi lesz!
– Hol a cica?
– A szobában a padlón fekszik. De ne ijedj meg, kicsit ki van nyúlva! – próbált édesanyám szépíteni, ám ettől már ideges lettem. „Ki van nyúlva.” Azonnal beléptem a hálóba és megláttam a fekete fehér bundájú házicicát az oldalán elterülve a padlón. Erre nem készültem fel! Többször elképzeltem, hogy fog rám nézni, mennyire lehet gyenge és hogy fogok ezzel megbirkózni. Kétségek gyötörtek, hogy jól döntök-e, de abban a percben, ahogy megláttam őt nem maradt bizonytalanság bennem.
A cica mozdulatlanul feküdt. Két hete nem evett. Az orvosok azt mondták, ha rábírjuk az evésre még élhet két-három évet. Kapott infúziót és gyógyszereket, amitől kicsit erősebb lett, de a tényen nem változtatott. Nem evett!
Csak ott feküdt, mind a négy lába rángatózott és nem mozdult. Közeledésemre nem nyitotta ki a szemét. Légzését az ujjammal ellenőriztem, mert a bordáinál nem láttam mozgást. Még élt, de már alig. Nem maradt kétségem!
– Majd biztosan jobban lesz! – édesanyám még nem adta fel, mintha nem fogta volna fel a valóságot. Az a kis állat ott feküdt és szenvedett!
– Nem lesz jobban Anyu. – küzdöttem. Erős akartam lenni, de a torkom már elszorult. Tartanom kellett magam. – Ideje elvinnem őt!
– Rendben. Vidd el az orvosokhoz, ők biztosan meggyógyítják!
– Őt már senki sem gyógyítja meg. – hallgatott. A szemem már megtelt könnyel. Nem sírhattam el magam! Abban a percben én voltam a felnőtt, nem törhettem össze!
Döntöttem! A telefonon kikerestem a rendelő számát és felhívtam őket. Tudnom kellett, mennyibe kerül és mit kell tennem, hogyan is működik ez. A hölgy kedvesen beszélt velem. Nem értette, milyen altatásról beszélek, azt hitte műtéthez kell.
Eutanázia! Milyen furcsa szó. Borzalmas erőt képvisel és általában nem is szokott eszembe jutni, de akkor gondolkodás nélkül tudtam. Kimondtam és valami eltőrt bennem. Véglegessé tettem a döntést és nem maradt visszaút. Összetörtem.
A nő egy pillanatig hallgatott halva a hangos zokogásom. Még lágyabb hangon tájékoztatott az árakról és a lehetőségekről. Már nem érdekelt. Kerül, amibe kerül a cicának ez kellett! Elköszöntem és anyukámra néztem. Nem nézett vissza rám. Még mindig nem fogta fel, mire készülök.
Visszamentem a szobába és a földön heverő kis testre néztem. Viszolyogtam megfogni. Miért nem tudom megfogni? Annyiszor simogattam azt a bundát, dédelgettem azt a pofikát, most mégis undorodtam az egésztől. Dühös voltam a világra! Fejemben gondolatok sora cikázott. Miért nekem kell ezzel foglalkozni? Miért nekem kell ezt átélni? Önző vagyok! Nagyon önző vagyok! Csak teltek a percek, ott szenvedett egy állat én pedig magamat sajnáltam. Segítenem kéne, nem haboznom! Szánalmas vagyok!
Rászántam magam. A kis test mereven megfeszült a fájdalomtól. Óvatosan beemeltem az állathordozóba. Be is takargattam a kis takarójával, ne fázzon. Gyorsan körbe néztem a szobában, hol a fedele, de rájöttem felesleges. Nem tudott már mocorogni sem kiugrani, hiába lettem volna tőle boldog, erre már nem volt képes. Nem akartam az utolsó útjára bezárni egy kalitkába!
Fogtam a táskám és felemeltem a földről. Utasítottam édesanyámat, hogy nyissa az ajtót. Nem értette, nem mozdult. Már majdnem rákiáltottam, hogy tegye már meg, amit kérek, de visszafogtam magam. Nem csak én kínlódtam, ő is. Miért rajta akartam kitölteni a világ iránti haragom?
Már a bejárati ajtóban álltunk. A cica meghallotta az ismert nyikorgást és felemelve a fejét rám nézett. Nem haragudott rám. Hála ült a szemében, amint rám nyávogott. Nem keserven, nem is kétségbeesetten és nem riadtan. A szívem mélyén éreztem a hálát és a köszönetet. Megköszönte!
Zokogva tettem be a kocsiba magam mellé az anyós ülés lábához. Azt akartam, hogy engem lásson, de nem nézett rám. Beszéltem hozzá, nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz, miközben a GPS mutatta az utat. Kilenc perc és ott lettünk volna, de annyira nem figyeltem, annyira megzavarodtam, eltévesztettem a felhajtót. Vesztettünk még két percet. A figyelmetlenségem miatt, még további két percig szenvedett. Dühösen figyelmeztettem magam, hogy figyeljek jobban. Mérges voltam magamra, anyámra, a világra. Miért nem tudott anyukám korábban szólni? Miért kellett ennyit kínozni? Bűntudat marcangolt.
Nem tudom, hogyan értünk oda, de megérkeztünk. Könnyek között emeltem ki az autóból, a nővérek elém jöttek segíteni, biztos azt hitték sürgős esetet hozok. Nem kellettek a szavak. Felismerték a cicát, látták rajta, ide már nem kellettek volna a szavak, de mégis ki kellett mondanom mit akarok. Csak bólintottak.
– Szeretnél vele maradni? – nem volt kérdés a számomra, maradni akartam ameddig csak lehetett.
Az asztalra fektették és keresték a vénáját, addig egy űrlapot kellett kitöltenem, de nem láttam, mit írok. Mikor már a dátumot sem tudtam, elvették tőlem, hogy menjek a cicához, aki megijedt az idegenektől és engem hívott. Ahogy hozzá léptem, rögtön a kezemhez dugta a fejecskéjét. Azt akarta, hogy ott legyek vele!
Nem találták a vénáját egyik lábán sem, de a doktornő nem akarta kínozni többet a szurkálással. Amilyen gyorsan tudta beadta a szert. A fejéhez kuporodtam és simogattam. Elmondtam neki mennyire szeretjük, mennyire okos cica és minden rendben lesz, nem kell aggódnia. Olyan helyre fog menni, ahol nincs többé fájdalom.
Rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, melyben már láttam a vég homályát. Beszélt hozzám! Nem fájdalmasan, nem kétségbeesetten, csupán beszélt, mint már annyiszor. A gyenge kis hangjától a szívem megtelt erővel, úgy éreztem, mintha ő vigasztalna engem! Hogyan lehetséges ez?
Csak beszéltem hozzá és igyekeztem mindent elmondani neki, ami a szívemben volt és amit csak lehetett, míg a kábulat el nem érte. Lehet így sem mondtam neki eleget. A doktornő finoman megkért, hogy menjek ki. Csak eddig maradhattam. Nem értettem miért, bent akartam vele lenni a végsőkig, de nem volt erőm vitatkozni, nem tudtam kimondani, csak kimentem a váróba, leroskadtam egy székre és sírtam.
Magam sem tudom mennyi idő telt el. Nem érdekelt, hogy megnézhetnek, mit szólnak mások, a fájdalmamat ez úgy sem enyhítette volna és amúgy is, kit érdekel, de nem foglalkozott velem senki. Egyszer egy nővérke jött arra és azt mondta, mehetek nyugodtan a többit intézik, de nem akartam. Csak vártam. Talán arra, hogy még egyszer láthassam, de nem tudtam, hogy ezzel mit is érnék el. Ültem tovább magamba roskadva.
A rendelő csendjében figyeltem, amint a kis testét egy pokrócba betakarva elviszik. Nem jött oda hozzám senki. Nem tudtam eldönteni, hogy sértettnek kellene éreznem maga emiatt vagy hálásnak. Csak ültem ott és próbáltam felfogni a tényt, hogy ezzel véget vetettem egy életnek. Mindegy miért is tettem, de megtettem. Aláírtam a papírt és többet nincs velünk. Talán csak az vígasztalt, hogy ő is ezt akarta. Tudom, hogy ezt akarta! Okos cica volt. Tudta hová vittem és miért, hogy segítek elűzni a fájdalmat. Tudta.
Végül erőt vettem magamon, nehézkesen elintéztem a formaságokat és kiléptem az épületből. Bepakoltam az autóba a már üres hordozót és visszafordultam. Néztem az épületet valamire várva.
– Ég veled Szeder! Nagyon jó cica voltál! Remélem, most már nem fáj semmi! – ki kellett mondanom! Nem tudom, hogy eljutott-e hozzá, de ki kellett mondanom hangosan.
Visszamentem anyámhoz. Bevallom, nem tudom, hogyan jutottam el hozzá, de képtelen voltam bemenni. Csak ültem a kocsiban és fuldokoltam a pánik szerű, keserves zokogástól. Nem tudtam, hogyan mondjam meg édesanyámnak, hogy az imádott kiscicája már nincs velünk. A társa, aki évek óta vigyázott rá, és vigasztalta, ha kellett, a szeme fénye elment.
Talán, még egy órát ülhettem ott, mire sikerült összeszednem magam. Bementem a lakásba és elmeséltem, mi is történt. Édesanyám csendben fogadta a hírt. Hallgattunk.
– Minek egyáltalán állat az embernek, ha csak fájdalmat okoz? – tőrt ki az elkeseredett kérdés belőle és a csalódott arcára pillantottam.
– Ne felejtsd el, hogy mennyi boldogságot adott neked! – emlékeztettem. – Ha mindig csak boldogok lennénk és nem történne soha semmi rossz, akkor egy idő után nem tudnánk értékelni a jó dolgokat, a boldog perceket és a körülöttünk lévőket. Lehet, hogy a végén fáj, de az a sok szeretet, amit kaptál tőle megéri ezt a fájdalmat! Mindig is érezni fogod a hiányát, ezért nem felejted el soha őt és a szeretetét! Ez az élet körforgása és a rendje. – sosem éreztem magam bölcsnek, azt sem tudtam, hogy van-e értelme annak, amit mondok, de úgy éreztem ezt kell mondanom. Komolyan gondoltam.
Hallgatott és én nem törtem meg a csendet. Csak ültünk ott és néztünk magunk elé mély fájdalommal.
Lehet, sokan azt hiszik, hogy csak egy macska volt! Minden bokorban lehet találni egy másikat, de ez nem igaz. Ő mi macskánk volt, a családunk tagja, egy hű barát, akit elvesztettünk és sosem fogunk elfelejteni! Mindig szeretni fogjuk. Ég veled Szeder cica!
Kép forrása: https://www.cirmosotthon.hu/cat-3430571_960_720/