Imádott Balatonom,
a magyarok tengere, megzabolázhatatlan hullámok sokasága, mely a partot ostromolja. Szívem csücske, gyermekkorom zöldeskék világa. A Balaton partján töltött nyári napok, élmények sokasága néha már összemosódik, de vannak emlékek melyeket talán az idő sem tud elhomályosítani.
Emlékszem,
a rejtett part melletti utcában volt – de talán még mindig ott áll – egy sárga épület, mely akkor hotelként üzemelt. Hatalmas parkja a Balaton partjáig leért, tele a megszokott fából készült játszótérrel, hintákkal és egy röplabda pályával. Természetesen akkor még nem is hallottam erről a sportról, de tetszett, hogy olyan magasra felhúzták a hálót és át lehet felette dobálni a labdát.
Ennek a hotelnek a parkja évekig tiltott gyümölcsnek számított, míg egy napon elkezdték lenyomni a kerítést a part mentén. Odáig fajult a dolog, hogy a szálló leszedte a fémhálót a kerítés oszlopairól, hogy az emberek ne akadjanak bele valahányszor a partra mennek. Így lett a szálló strandja szabad strand. Ne kérdezzétek miért, csak megtörtént. Attól kezdve ott fürdőztünk a kis családdal, mivel a szüleimnek nem kellett félnie, hogy véletlenül mi gyerekek a csónakokra esünk. Talán a szerencsétlen vízbe esésem után már nem bíztak annyira az ügyességemben, jobbnak látták ezt a megoldást.
Minket gyerekeket nem igazán zavart a partszakasz váltás.
Mit érdekelt minket, hol csobbanunk, vagy apánk hol épít nekünk nádtutajt. Mi csak jól akartuk magunkat érezni és minél többet fürödni a lágyan ölelő vízben. Egy gyerek sem kívánhat ennél többet! Egy úszógumiban ücsörögve hagytam, hogy a víz elsodorjon, miközben a Hullámzó Balaton tetején című dalt dúdoltam, amit még édesanyám tanított. Apám egy hatalmas esernyőt adott, hogy ne égjek le. Elég mókás látványt nyújtottam, amint egy esernyő alatt ringatóztam a vízen. Anyám mindig figyelmeztetett, hogy ne hagyjam magam túlzottan elsodorni. Arra is megtanított, hogy mindig figyeljem a túlsó parton lévő sárga fény villogását. Először nem tudtam, mire is való a kis fény, csak villogott fáradhatatlanul, hol ritkábban, hol sűrűbben, ami mókásnak tűnt, de aztán elmagyarázták, hogy az a viharjelző. Minél többet villog, annál nagyobb esélye van a viharnak, ha pedig nagyon sűrűn villog, azonnal ki kell menni a vízből. Ha jól emlékszem így mondta édesanyám.
Az egyik fürdőzés alkalmával meg is történt, a viharjelző szünet nélkül jelzett.
A szüleim azonnal kitereltek a vízből. Mire kiértünk úgy fújt a szél, hogy minket gyerekeket majdnem elfújt. Nem találtuk viccesnek a dolgot. A strand pillanatok alatt kiürült és mi is a kocsiba menekültünk menedéket keresve. Apám tanakodott, mit is tegyünk, nem igazán akart akkora szélben vezetni. Jobbnak látta, ha megvárjuk a kocsiban, amíg a vihar elvonul és csak akkor indulunk haza, hiszen az autó biztonságos. Unalmas fél óra következett, de a vihar csak nem akart megjönni. A szél dobálta a kocsit, ami következtében mi gyerekek ijedten fel-fel sikkantottunk, de ezen kívül más nem igazán történt.
A szél enyhülése után a mi kis családunk kimerészkedett az autóból a partra. A vészjelző továbbra is a veszélyt mutatta, de a viharnak nyoma sem volt, csak az erős szelet éreztük és a víz illatát, amint arcunkba csap a víz permet, amit a szél sodort felénk.
Csak ott álltunk és néztük, ahogy a Balaton megvadult.
Zöldeskék vize szűrkévé váltott és hullámaival a partot korbácsolta. Nem tudtuk eldönteni, hogy rémisztő vagy gyönyörű a tajtékzó víz kavargása. Egyszer csak apám gondolt egyet és megkérdezte: „Bemegyünk?” Az első rémület után úgy döntöttünk, hogy mi megmártózunk ebben a széltől felborzolt tóban. Tudtuk, hogy a víz alig ér térdig, úgy gondoltuk, olyan lesz mintha csak a Palatinus strand hullámmedencéjébe sétálnánk be. Anyám figyelmeztetett minket, hogy ez egy élő tó, nem emberek által vezényelt medence. Ennek ellenére, bár víziszonya volt, ő is bejött velünk. Apám a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk közel hozzá, bármi van, ki tudjon szedni minket a vízből. Nem is mertük volna megkockáztatni, hogy távol menjünk tőle.
Azon a napon, amikor a kis családom belemerészkedett a háborgó Balatonba, egy új arcát fedeztem fel ennek a csodának.
A hideg szélnek köszönhetően a víz olyan meleg volt, amelyet máig nem éreztem. Selymesen körülölelt, dühösen lökdösött és noszogatott, hogy távozzak, hagyjam őt magára, én pedig csak egyre ugráltam a nálam másfélszer nagyobb hullámokba hangosan kacagva, dacolva az akaratával, hogy még inkább megtörjem a tajtékok láncolatát. Játszottam a vízzel és ő is játszott velem. Fel-fellökött, lágyan ringatott és dühösen támadt egyszerre, mintha nem tudná eldönteni, mit is akar. Ám a szél ismét erősödni kezdett és apám, mint egy tábornok, kivezényelt minket a vízből. Jobbnak láttuk, ha nem tesszük próbára tovább a természet türelmét.
Talán azon a napon éreztem először, mennyire nem szeretnék hazamenni. Annyira kivételes élményt éltünk át akkor, hogy a szívem állandóan visszahúzott. Megismertem a tó vad énjét, mely tovább növelte bennem a rajongást a Balatonért és bár nem éppen biztonságos viharban a vízben tartózkodni, nem bántam meg, hogy kipróbáltuk. Remélem sosem fogom elfelejteni azt a felszabadult, zabolátlan érzést, amit akkor kaptam a magyar tengertől, egy életre szóló emlék marad!
Képek forrása: www.canva.com
A novella megjelenése: A tajtékos Balaton, egy novella tele nyári élményekkel (katakonyvespolca.hu)