Viki sietve leült az egyik étkező asztalhoz. A főnöke egy kis plusz munkát adott neki, ezért alig ért le ebédidőre. A pici kis étterem, ami egy sétáló utcára nyílt az irodaház hivatalos étkezőjeként szolgált. Minden dolgozó itt ebédelt és nem is főztek rosszul.
Szerencsére szép időt jósoltak aznapra ezért kinyitották az ajtókat és a teraszon is helyet lehetett foglalni. Viki nem ülhetett a kedvenc asztalához, mivel elkésett. Mindig egy félreeső helyen álló asztalhoz ült le és még az sem zavarta, hogy közvetlen a sétálgató emberek közé kell ülnie, csak hagyják békén a kollégái. Sajnos aznap a terasz bejárata mellett talált helyet, ami szinte átjáróházként funkcionált. Így jár, aki elkésik!
Ebédidőben szeretett csendben elmerülni a kedvenc könyveiben, amiket az e-book olvasóján magánál tartott, de így nehéz lesz. Nem igazán találta a helyét a cégnél és a kollégákkal sem ápolt barátságot, így mindig egyedül evett. Mindenkivel jól kijött, de senkihez nem került közel, nem is akart. A kollégái már megszokták tőle, hogy nem kér a társaságukból, aminek jó oka volt.
Viki úgy ítélte meg, hogy a munkahelye tökéletes mintája a tévékben látható idegesítő középiskoláknak. Jelen voltak a menő lányok, akik folyamatosan a legújabb divatról és szépségtippekről cseverésztek. A stréberek még ebédnél is csak a munkáról tudtak beszélni. A sportolók a teljesítményeikről áradoztak és az újabb közös edzésük időpontját, valamint a diétás receptjeiket osztották meg. Az életművészekről Viki csak találgatta, mit is dolgoznak valójában a cégnél, hiszen mindig akkor mentek és jöttek, amikor csak akartak és senki sem szólt rájuk. Bezzeg, ha ő késett pár percet! Végül pedig nem hiányozhatott az élet császára sem, a legmenőbb pasi, aki igazi playboyként viselkedett. Nem azzal volt a gondja, hogy mindenki megtalálta a társaságát, hanem azzal, ahogyan azt tették. Egymásról pusmogva, pletykálva és lenézve.
A lány, ha be akarta volna magát sorolni, informatikusként a stréberekhez került volna, de inkább nem foglalkozott ilyesmikkel. Túlságosan is gyerekesnek tartotta ezt a fajta viselkedés mintát, ezért úgy döntött, hogy a munkahelyet nem keveri össze a magán életével.
Viki, miután megkapta az ebédjét, gyorsan helyet foglalt a zajos kis asztalnál. Már kapcsolta be a könyv olvasót, megigazgatta a szemüvegét és neki akart kezdeni olvasni, mikor meghallotta az étteremből a rajongó összesúgásokat. Megérkezett a cég kis királya, akiért minden hölgy, legyen házas vagy hajadon olvadozott. Természetesen a vezérigazgató fia, mint a filmekben.
A harmincas éveiben járó agglegény Milán a férfiak mintapéldányába tartozott. A jóképű, mindig jól fésült sportos férfi, odafigyelt a külsejére és most is a legdivatosabb öltönyében parádézott az asztalok között. Helyet keresett magának. Természetesen minden hölgy kolléga az asztalához akarta invitálni, kivéve Vikit.
Neki nem fűlött a foga a bájgúnár asztaltársasághoz, így gyorsan belemélyedt a legújabb könyvbe, amit letöltött. Balszerencséjére és a rossz asztal választásnak köszönhetően Milán pontosan mellette ment el. A férfi meglepetten pillantott az őt figyelmen kívül hagyó nőre és azonnal letelepedett mellé. Viki csak akkor vette észre, mikor már vele szemben ült és körbe irigykedő sóhajok hallatszottak. A nő pislogva meredt a pimasz asztaltársára, aki egy kedves mosollyal indított.
– Remélem nem baj, hogy leültem?
– De! – Viki nem kertelt, amire a férfi meglepetten eltátotta a száját. – Szeretek egyedül enni! Megtenné, hogy átül valamelyik hódolójához? – Milán nem erre számított. Hozzá lehetett szokva, hogy minden nő a lába előtt hever. A közelben ülők azonnal biztosították a férfit, hogy hozzájuk bármikor átülhet, de Milán nem mozdult.
– Maga tényleg szeret egyedül enni?
– Igen! – Viki nem figyelt tovább rá. Ismét felemelte az olvasót és lapozott egyet a könyvben. Azt remélte, hogy a férfi tovább áll, ha nem foglalkozik vele. Tévedett! Milán kihívásnak vette a közönyét.
– Melyik osztályon dolgozik?
– Most tényleg beszélgetni akar? – türelmetlenül rápillantott az előtte ülőre.
– Szokás evés közben társalogni. – Milán szélesen elmosolyodott és próbálta magának megnyerni a lányt, aki lemondóan sóhajtott.
– Informatikus vagyok! Most boldog? – a szemüvegét kelletlenül visszatolta az orrnyergére.
– Na látja, megy ez! – a férfi örvendezve bekapott egy falatot és élvezte a dicsőségét, hogy beszélgetésre bírta a mogorva lányt. A körülöttük ülők olvadozva és irigyelve figyelték a beszélgetést, de Viki nem volt elragadtatva. Úgy döntött, inkább elvitelre kéri az ebédjét és megeszi az irodában. Nincs szüksége a szószátyár asztaltársaságra.
– További jó étvágyat! – gyorsan felkelt és a megilletődött férfit hátra hagyva a pulthoz lépett. Miután megkapta műanyag tálban az ételét, visszatért az irodába és nyugodtan elfogyasztotta az ebédjét. Nem is értette, hogy miért ült le mellé a férfi.
A délután már csendesebben telt, ám a főnöke rá parancsolt, hogy ellenőrizzen egy hibát a szerverszobában. Nem örült a feladatnak, mivel a munkaideje lassan lejárt. Ha komoly a probléma túlóráznia kell, de meglepetten látta, hogy semmi hibát nem észlel a rendszerben. Minek kellett a felesleges kört futnia? Már éppen indult volna vissza az irodába, mikor Milán lépett elé és egy mozdulattal visszalökte a kicsi helyiségbe. Viki szemüvege lerepült a földre, amint nekiesett a falnak és ijedten pillantott fel a fölé tornyosuló férfira, aki nagyon élvezte a helyzetet. Kárörvendő mosollyal hajolt fölé a falnak támaszkodva alaposan megnézve magának.
– Mit akar tőlem?
– Tudom ám, hogy csak fel akartad kelteni a figyelmem az ebédnél! – Milán mutatóujját a lány blúzának felső gombjába akasztotta és kijjebb húzta az anyagot, hogy jobban belásson a dekoltázsába. Viki kelletlenül hessegette el a kezét és dühösen szembeszállt a túlzottan magabiztos férfival.
– Rosszul gondolja! Hagyjon békén!
– Mindjárt meglátjuk igazat mondasz-e. – Milán csókra hajolt, de csak a nő arcára adhatta, mert Viki elfordította a fejét. A férfi felnevetett és nagyon élvezte, hogy nem kapja meg könnyen, amit akar.
– Elengedne végre?
– Addig nem, amíg nem kapom meg, amit akarok! -megragadta Viki csuklóját és a falnak szorította az egész testével. A lány felsikoltott rémületében és teljes erejéből küzdött.
– Engedd el! – a mély, nyugodt férfihangra mind a ketten megmerevedtek. Milán azonnal ellépett tőle és zihálva szembefordult a mögötte álló, vele egymagas férfival. Viki sietve összébb húzta magán a kigombolódott blúzát és kikukucskálva Milán háta mögül a megmentőjére nézett. A gondnok állt ott. A férfi csak pár évvel lehetett fiatalabb, mint a vezérigazgató fia. Fekete haja kócosan a szemébe lógott. kantáros munkaruhája zsebébe rejtette a kezét. Unottan szemlélte a jelenetet. – Lejárt a munkaidő!
– Megyünk! – mordult Milán és hátrapillantott Vikire. – Gyere! – a nő tüntetőleg elfordította a fejét. – Akkor maradj! Mit bánom én! – mérgesen otthagyta a férfi.
Viki vett néhány mély lélegzetet. Próbált erőt venni a remegésén és a szégyenén. Nem örült neki, hogy ilyen helyzetbe keveredett és annak sem, hogy a gondnok ezt látta. Egy ideje már figyelte a férfit és nagyon tetszett neki, bár még sosem beszéltek egymással. Még a nevét sem tudta. Imponált neki az ezermester férfi, akit a cégnél mindenki lenézett, mert mások szerint alantas munkát végzett, de őt ez nem zavarta. Becsülettel dolgozott és neki csak ez számított.
A gondnok hozzálépett és felvette a szemüvegét. Viki hálásan rámosolygott és feltette az okulárét. Próbálta kicsit rendbe szedni magát, míg a férfi unottan figyelte.
– Legközelebb, ha lehet ne a szerver szobába szervezzék a kis találkájukat. Ezek drága holmik és…
CSATT!
Viki felképelte a férfit hirtelen feltört haragjában. Villogó szemekkel meredt a megzavarodott gondnokra, aki az arcát fogva rábámult.
– Maga azt hiszi érdekel engem az a szemét alak? Csapdába csalt, hogy megkaphasson és ha nem jön lehet el is éri a célját! Azt hiszi széttenném neki a lábam önként? Szemét! Fogalma sincs semmiről és ítélkezik! Menjen a fenébe!
Viki dühösen otthagyta az elképedt gondnokot. Mélyen csalódott a férfiban. Nem ez a kép élt a gondolataiban róla. Visszasietett az irodába és felkapva a táskáját hazament. Este begubózott a kanapéra egy pohár borral és próbálta magát túltenni a történteken. Egy álomkép tört össze benne és ezt helyre kellett tennie.
Másnap reggel még mindig zaklatottan és kicsit kialvatlanul ért be a munkahelyére. Már az aulában észrevette a gondnokot, aki komoly arccal felé fordult, amíg a liftet várta. Nem nézett rá. Büszkén magasra emelte a fejét és tüntetőleg nem pillantott felé, pedig érezte a tekintetét. Alig várta, hogy felérjen az asztalához és nekikezdjen az aznapi teendőknek, de megtorpant, amint a helyére ért. Egy fej rózsaszín rózsát helyeztek a klaviatúrájára. Nem volt mellette üzenet. Csak a virág.
– Van egy hódolód? – lépett mellé a kolléganője kíváncsian. – Üzent valamit?
– Nem. – Viki felemelte a fej rózsát és megszagolta. A lágy édes illat kicsit enyhítette a zaklatottságát.
– Tudtad, hogy a rózsaszín rózsát bocsánatkérésként szokás adni? Legalább is ezt olvastam. Kinek kell tőled bocsánatot kérnie?
– Ebben az épületben két embernek is. – motyogta magában és reménykedett, hogy nem Milántól van a kis kedvesség.
A nap lassan telt el az ebédig. Sikerült időben lejutnia az étterembe és elbújt a kedvenc kis asztalánál. Olvasni akarta a könyvét, de gondolatai a rózsa felé kalandoztak, miközben unottan turkálta az ételt. A villa azonnal megállt a kezében, amint a szemközti székbe Milán huppant le. Mit akar ez?
– Beszélnünk kell!
– Nem beszélek magával!
– Békével jöttem és hagyjuk már ezt a magázódást, annyira távolságtartó! – Viki nem reagált. Ott akarta hagyni a férfit, de kíváncsi lett mit akarhat mondani. Csak nem a rózsáról akar beszélni? – Arról van szó, hogy mostantól nem élvezheted a társaságom. – vágott a közepébe a férfi közelebb hajolva bizalmaskodva. – Bár nem örülök neki, hogy nem lehetsz az enyém, de tiszteletben tartom Máté kérését.
– Máté? – sebesen gondolkodott, kiről is lehet szó.
– Igen. Azt mondta, hogy az övé vagy. Így számomra tabu lettél. – elhúzta a száját. – Egy ilyen nőt, hogy szerezhet meg gondnokként. El sem hiszem! – megvakarta a fejét és Viki már tudta, hogy kiről van szó. Tehát Máténak hívják a gondnokot és úgy kezeli, mint a tulajdonát. – Nem is zavarok tovább, csak ezt akartam mondani. – Milán felállt és megigazgatta a zakóját.
– Nem akarsz bocsánatot kérni? – pillantott fel a férfira kicsit meglepetten, aki jót szórakozott a kérdésen.
– Ez jó vicc volt! – még mindig mosolyogva távozott. Szóval nem tőle kapta a rózsát, hanem Mátétól. Dühösen megmarkolta a szoknyáját. Mi az, hogy az övé? Őt nem lehet birtokolni! Ő nem egy tárgy! Mit képzel ez magáról?
Folytatása következik szombaton!
Főkép: www.canva.com