Apám megmentette az estét
Talán az év legzsúfoltabb időszaka a karácsonyt megelőző napok. Az ünnepek előtt mindenki sürög-forog. Intézik a bevásárlást, ajándékokat vesznek és kitakarítják a házat. Ez nem zajlott másképpen az én családomban sem. Anyám intézte az ünnepek előtti felkészülést. Mindig előre megtervezte a menüt, kitalálta az ajándékokat és makulátlan rendet teremtett a lakásban természetesen minket is befogva a takarításba. Ez mindig így zajlott kivéve egy évet, amikor bevonta édesapámat is a készülődésbe. Elvégre mi rossz történhet?
Édesapámat mindig is elfoglalt embernek ismertem. Állandóan rohant, mindig elkésett valahonnan, sosem maradt semmire sem ideje. Egyszer kitaláltuk, hogy a téli átállításnál nem állítjuk vissza az órát, ezért mindig egy órával többet mutatott. Természetesen édesapám tudott a dologról, de azonnal el is felejtette, ahogy mondtuk neki. Azon a télen sehonnan nem késett el. Persze hat hónapig hallgattuk, ahogy minket szid, mert mindenhova háromnegyed órával előbb ért oda. Nem értettük, mi ebben a tragédia. Apám ideje mindig ki volt számolva, inkább örülnie kellett volna, hogy pontosan ott van, ahol kell. Még most sem tud megülni, pedig már idős és pihennie kéne, de ő ilyen.
Akkor karácsonykor édesanyám megkérte apámat, hogy szerezze be az ajándékokat, amit már ő előre összeírt. Édesapám hozta a formáját és szó szerint elfelejtett elmenni vásárolni. Szenteste reggelén édesanyám megkérdezte, hova is dugta az ajándékokat, mert be szeretné csomagolni. Édesapám nem esett kétségbe. Fogta magát, beült az autóba és nyakába vette a bevásárlóközpontokat, amiket az ünnepek előtt már kifosztottak.
A bátyámmal már tudtuk, hogy a Jézuska nem létezik csak a szívünkben, ezért nem sok reményt fűztünk hozzá, hogy akkor karácsonykor lesz bármi a fa alatt a szüleink részéről. Legalább mi vettünk egymásnak valamit. Az otthon maradt családtagok igyekeztek, hogy legalább az asztal tele legyen, ha már a fa alja üres marad.
Bele is vetettük magunkat a főzésbe és a sütésbe, de aznap semmi sem akart sikerülni. Eltörött a habverő. Hogyan történt? Nem tudom, de a kezemben maradt a nyele a feje meg a felveretlen tojásfehérjébe fityegett, így a sütemény bizonytalanná vált. A tűzhely nem akart begyulladni akárhogy próbálkoztunk, már a vacsora is kétséges volt. A nagy igyekezetünkben, hogy valami ehetőt varázsoljunk vacsorára, teljesen kiment a fejünkből a karácsonyfa. A kopasz ágakkal álldogált a szobában és senki sem emlékezett rá hová is tettük előző évben a díszeket. Minden összejött!
Teljesen elkeseredtünk, még édesanyám is. Attól féltünk, hogy szendvicset fogunk vacsorára fogyasztani, ha egyáltalán azokat sikerül elkészíteni, mert már abban sem bíztunk. Így még egyszer sem jártunk nem, hogy karácsonykor! Az étel félkészen, ajándék semmi és még a fa díszítést sem fejeztük be. Katasztrófa helyzet állt elő a családban!
Ebbe a kétségbe esett pillanatba robbant be Apám, mint a megmentő lovag, aki bármilyen borzalmas szörnyet le tud győzni. Dagadó mellel, büszkén érkezett vissza hatalmas szatyrokkal. Csak néztük, amint hordta befelé, mint egy győzedelmes vezér a sok csomagot, amik ki tudta mit is rejtettek. Látva elkeseredett kis csapatát, azonnal nekilátott a dolgoknak.
Előkapta a fúrót és máig nem tudom hogyan, de beleerősítette a habverő fejét. Viccesen nézett ki a hatalmas ütve fúróval a kezében, amin még megszáradt festék foltok is éktelenkedtek. Ám a hatalmas segédeszközével pillanatok alatt felverte a tojáshabot, utána megjavította a tűzhelyet és nekiesett a karácsonyfának.
Ő, aki mindent elfelejtett emlékezett rá, hogy hol is tároltuk a díszeket. Mire mi egy kicsit összeszedtük magunkat az elképedésünkből, már be is fejezte a fát. Az egész család új lendületet kapott az erejétől, nemsokára sült a sütemény és főtt a vacsora. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát és tegyük hozzá, hogy büszke is lehetett magára, bevonult a dolgozó szóbájába ajándékokat csomagolni.
A történtek után nem igazán tudtuk, hogy mire is számítsunk. Befejeztük az ünnepi vacsora előkészületeit és kíváncsian vártuk, hogy mivel is lep meg minket a mi hősünk, de várnunk kellett a vacsora végéig. Édesapám nem igazán sietett az ajándékok fa alá hordásával.
Nyugodtan megvacsoráztunk, játszottunk egy kört az egyik társasjátékkal, de az ajándékok csak nem kerültek elő. Apám nagyon is élvezte, hogy megvárakoztat minket, figyelte a feszengő kis családját, de végül megkegyelmezett. Színpadiasan felállt, hogy mindjárt jön és besietett a szobájába. Onnantól kezdve csak hozta ki a csomagokat, mi pedig csak néztük izgatottan. Fogalmunk sem volt, hogy az ünnepek előtt kifosztott boltok melyikéből szerezte azt a sok csomagot.
Azon a karácsonyon apám csodát tett. Nem gondoltuk volna, hogy bármi is maradt a boltokban, de ő megtalálta az utolsó eldugott ajándékot is. A legemlékezetesebb meglepetést a bátyám kapta. Édesapám elővarázsolt két teljesen egyforma csomagot. Mind a kettőt a bátyám kezébe nyomta, hogy döntse el melyiket bontja ki előbb. A testvérem izgatottan nyitotta ki az első csomagot, amiben egy fél téglát talált. Döbbenten nézett az apánkra, ki csak somolygott és csendesen megjegyezte; „Ez lesz az első tégla a saját házadban!” A bátyám lefagyva meredt rá. Akkor még nem nyitottam ki egy ajándékomat sem, így kicsit ijedten pillantottam a saját csomagjaim felé. Azon gondolkodtam, vajon Édesapánk melyik építkezési boltba tévedhetett be, csak ott nem fogyhattak el az ajándékok az ünnepek előtt.
A testvérem kicsit aggódva leste a másik csomagot. Apám csak mosolygott. Nagyon élvezte bátyám feszengését. Bíztatta, hogy nyissa ki a másik csomagot is, hisz abban van a másik fele a téglájának. Mind a kettő kell az új házhoz, mondogatta és nagyon tetszett neki a saját vicce. A testvérem végül félve, de kinyitotta a másik ajándékot, melyben a régóta vágyott új winchester bújt meg. A fél téglát pedig azóta is őrizgeti, hátha tényleg épít egy házat.
Kép forrása: www.canva.com